Anyukám általános iskolai tanárként
mindent megtett, amit csak tudott,
hogy megtanítson jól olvasni.
Ezért szinte az összes hétvégén
olvasást gyakoroltam a konyhaasztalnál,
míg pajtásaim odakint játszottak.
Egyre jobban tudtam olvasni,
de a kötelező gyakorlásoktól
nem igazán lettem olvasásrajongó.
A középiskolában minden megváltozott.
Tizedikben kezdő angolórán novellákat
olvastunk, és helyesírást gyakoroltunk.
Puszta unalomból átkértem magam
egy másik osztályba.
A következő félévben átálltam haladóra.
(Nevetés)
Két regényt olvastunk el, két olvasónaplót
írtunk meg abban a félévben.
A két angol osztály közti drasztikus
különbség és szigor feldühített,
és olyan kérdésekre sarkallt, mint:
"Honnan jött ez a sok fehér ember?"
(Nevetés)
A középiskolámban 70 százalék fölött volt
a fekete és a latin diákok száma,
de a haladó angol osztály
tele volt fehér diákokkal.
Ez a személyes találkozásom
az intézményesített rasszizmussal
örökre megváltoztatta
az olvasáshoz fűződő kapcsolatomat.
Megtanultam, hogy nem függhetek
iskolától, tanártól, sem tananyagtól,
hogy megtanuljam, amire szükségem van.
És inkább lázadásból,
mint megfontoltságból,
úgy döntöttem, többé nem tűröm,
hogy mások határozzák meg,
mikor és mit olvassak.
Anélkül, hogy felismertem volna,
ráakadtam egy kulcsra,
ami segít a gyerekeknek olvasni.
Az identitás.
Nem gyakorlatokhoz kell ragaszkodni,
nem egyik olvasásszintről a másikra
kell rángatni a tanulókat,
nem azzal kell gyötörni őket,
hogy ismeretlen szavak listáit magolják,
hanem fel kell tennünk magunknak
az alábbi kérdést:
Hogyan serkenthetjük a gyerekeket arra,
hogy magukra találjanak olvasás közben?
DeSean, egy kiemelkedő képességű elsős,
akit Bronxban tanítottam,
segített megértenem,
hogyan formálja az olvasást az identitás.
Egyszer egy matekórán
odaballagtam hozzá, és azt mondtam:
"DeSean, te kiváló matekos vagy."
Rám nézett, és így felelt:
"Nem matekos vagyok, hanem matekzseni!"
(Nevetés)
Oké, DeSean, rendben.
És az olvasás?
Az egészen más történet.
"Mr. Irby, nem tudok olvasni.
Sosem fogom megtanulni" – mondta.
Megtanítottam őt olvasni,
de rengeteg fekete kisfiú rekedt
az analfabétizmus csapdájában.
Az Amerikai Oktatásügyi
Minisztérium adatai szerint
a negyedik osztályos
fekete fiúk több mint 85 százaléka
nem tud rendesen olvasni.
Nyolcvanöt százalék!
Minél több nehézséggel szembesülnek
a gyerekek az olvasás során,
annál több kulturálisan hozzáértő
pedagógusra van szükség.
Nyolc éve vagyok részmunkaidős
stand-up komikus,
így tisztában vagyok a kulturális
kompetencia fontosságával,
amit úgy határozok meg:
az a képesség, amivel lefordítjuk,
amit másoknak meg akarunk tanítani,
vagy amire képessé akarjuk tenni őket,
olyan kommunikációra vagy tapasztalatokra,
amiket fontosnak és vonzónak találnak.
Mielőtt színpadra lépek,
feltérképezem a közönséget.
Fehérek? Latin-amerikaiak?
Idősek? Fiatalok?
Szakemberek? Konzervatívok?
Aztán úgy igazítom
és módosítom a poénjaimat,
ahogy szerintem a legtöbb nevetést
tudom belőlük kihozni.
Ha templomban lépek fel,
mondhatok kocsmai vicceket.
De nem biztos, hogy nevetni fognak rajtuk.
(Nevetés)
Társadalmi szinten olyan olvasási
élményeket nyújtunk a gyerekeknek,
mintha kocsmai vicceket
mesélnénk a templomban.
Aztán csodálkozunk,
milyen kevés gyerek tud olvasni.
Paulo Freire pedagógus és filozófus
azt vallotta,
hogy a tanításnak és a tanulásnak
kétirányúnak kell lenni.
A tanulók nem üres zsákok,
amiket adatokkal kell megtöltenünk,
hanem együtt kell megteremtenünk a tudást.
A tömeggyártású tananyagok
és oktatáspolitika
megkövetelik a diáktól,
hogy úgy üljön, mint egy szobor,
vagy néma csendben dolgozzon –
ilyen környezetben gyakran elvesznek
az egyéni tanulási szükségletek,
kialszik a gyerekekben
az érdeklődés és a szaktudás.
Ez különösen igaz a fekete fiúkra.
A nekik írt gyerekkönyvek többsége
komoly témákról szól, rabszolgaságról,
polgárjogokról és életrajzokról.
Az Egyesült Államokban a tanároknak
alig két százaléka fekete férfi.
A fekete fiúk többségét
egyedülálló anyák nevelik fel.
Vannak fekete kisfiúk, akik még soha
nem láttak fekete embert olvasni.
Vagy soha nem biztatta őket
fekete ember az olvasásra.
Milyen kulturális tényezők,
milyen társadalmi azonosítási pontok
vezethetnek rá egy fekete kisfiút arra,
hogy olvasson?
Ezért alapítottam
a Borbélybolt Könyvek céget.
Ismeretterjesztő, nonprofit cég,
ami gyermekbarát tereket hoz létre
borbélyüzletekben.
A küldetés egyszerű:
segít abban, hogy a fekete kisfiúk
olvasónak érezzék magukat.
Sokan járnak közülük a borbélyüzletbe
havonta egyszer-kétszer.
Néhányan többet találkoznak borbélyukkal,
mint saját édesapjukkal.
A Borbélybolt Könyvek egy férfiközpontú
térséggel köti össze az olvasást,
és beletartozik a fekete férfiak
és kisfiúk korai olvasásélménye is.
Az identitásalapú olvasási program
olyan gyermekkönyvek gondozott listáját
használja, amit fekete fiúk ajánlottak.
Ezek azok, amiket tényleg
el akarnak olvasni.
A Scholastic Kiadó 2016-os felmérése
[Kids and Family Report] kimutatta,
hogy gyerekeknél a legfontosabb
könyvválasztási szempont az,
hogy a könyv megnevettesse őket.
Ha valóban komolyan segíteni akarjuk
a fekete fiúk és más gyerekek olvasását,
ha ez nem kötelező,
be kell építenünk a megfelelő
férfi olvasási modelleket
a korai olvasástudásba.
Viszont vannak gyerekkönyvek,
amiket nagyon szeretnek a felnőttek,
mert viccesek, bolondosak,
sőt gusztustalanok, mint az "Undi Greg".
(Nevetés)
"Ön szerint fika.
Greg szerint finom cukorka."
(Nevetés)
Erre a nevetésre,
erre a pozitív reakcióra,
vagy undorra, amit egyesekből kivált,
(Nevetés)
erre mindennél nagyon szükségük van
a fekete fiúknak, ez jár nekik.
Az amerikai közoktatást mérgező
durva egyenlőtlenségek megszüntetése
megköveteli tőlünk, hogy olyan
olvasásélményeket nyújtsunk,
ami minden gyermeket
az alábbi két szó kimondására ösztönöz:
Olvasó vagyok.
Köszönöm.
(Taps)