Anyukám általános iskolai tanárként mindent megtett, amit csak tudott, hogy megtanítson jól olvasni. Ezért szinte az összes hétvégén olvasást gyakoroltam a konyhaasztalnál, míg pajtásaim odakint játszottak. Egyre jobban tudtam olvasni, de a kötelező gyakorlásoktól nem igazán lettem olvasásrajongó. A középiskolában minden megváltozott. Tizedikben kezdő angolórán novellákat olvastunk, és helyesírást gyakoroltunk. Puszta unalomból átkértem magam egy másik osztályba. A következő félévben átálltam haladóra. (Nevetés) Két regényt olvastunk el, két olvasónaplót írtunk meg abban a félévben. A két angol osztály közti drasztikus különbség és szigor feldühített, és olyan kérdésekre sarkallt, mint: "Honnan jött ez a sok fehér ember?" (Nevetés) A középiskolámban 70 százalék fölött volt a fekete és a latin diákok száma, de a haladó angol osztály tele volt fehér diákokkal. Ez a személyes találkozásom az intézményesített rasszizmussal örökre megváltoztatta az olvasáshoz fűződő kapcsolatomat. Megtanultam, hogy nem függhetek iskolától, tanártól, sem tananyagtól, hogy megtanuljam, amire szükségem van. És inkább lázadásból, mint megfontoltságból, úgy döntöttem, többé nem tűröm, hogy mások határozzák meg, mikor és mit olvassak. Anélkül, hogy felismertem volna, ráakadtam egy kulcsra, ami segít a gyerekeknek olvasni. Az identitás. Nem gyakorlatokhoz kell ragaszkodni, nem egyik olvasásszintről a másikra kell rángatni a tanulókat, nem azzal kell gyötörni őket, hogy ismeretlen szavak listáit magolják, hanem fel kell tennünk magunknak az alábbi kérdést: Hogyan serkenthetjük a gyerekeket arra, hogy magukra találjanak olvasás közben? DeSean, egy kiemelkedő képességű elsős, akit Bronxban tanítottam, segített megértenem, hogyan formálja az olvasást az identitás. Egyszer egy matekórán odaballagtam hozzá, és azt mondtam: "DeSean, te kiváló matekos vagy." Rám nézett, és így felelt: "Nem matekos vagyok, hanem matekzseni!" (Nevetés) Oké, DeSean, rendben. És az olvasás? Az egészen más történet. "Mr. Irby, nem tudok olvasni. Sosem fogom megtanulni" – mondta. Megtanítottam őt olvasni, de rengeteg fekete kisfiú rekedt az analfabétizmus csapdájában. Az Amerikai Oktatásügyi Minisztérium adatai szerint a negyedik osztályos fekete fiúk több mint 85 százaléka nem tud rendesen olvasni. Nyolcvanöt százalék! Minél több nehézséggel szembesülnek a gyerekek az olvasás során, annál több kulturálisan hozzáértő pedagógusra van szükség. Nyolc éve vagyok részmunkaidős stand-up komikus, így tisztában vagyok a kulturális kompetencia fontosságával, amit úgy határozok meg: az a képesség, amivel lefordítjuk, amit másoknak meg akarunk tanítani, vagy amire képessé akarjuk tenni őket, olyan kommunikációra vagy tapasztalatokra, amiket fontosnak és vonzónak találnak. Mielőtt színpadra lépek, feltérképezem a közönséget. Fehérek? Latin-amerikaiak? Idősek? Fiatalok? Szakemberek? Konzervatívok? Aztán úgy igazítom és módosítom a poénjaimat, ahogy szerintem a legtöbb nevetést tudom belőlük kihozni. Ha templomban lépek fel, mondhatok kocsmai vicceket. De nem biztos, hogy nevetni fognak rajtuk. (Nevetés) Társadalmi szinten olyan olvasási élményeket nyújtunk a gyerekeknek, mintha kocsmai vicceket mesélnénk a templomban. Aztán csodálkozunk, milyen kevés gyerek tud olvasni. Paulo Freire pedagógus és filozófus azt vallotta, hogy a tanításnak és a tanulásnak kétirányúnak kell lenni. A tanulók nem üres zsákok, amiket adatokkal kell megtöltenünk, hanem együtt kell megteremtenünk a tudást. A tömeggyártású tananyagok és oktatáspolitika megkövetelik a diáktól, hogy úgy üljön, mint egy szobor, vagy néma csendben dolgozzon – ilyen környezetben gyakran elvesznek az egyéni tanulási szükségletek, kialszik a gyerekekben az érdeklődés és a szaktudás. Ez különösen igaz a fekete fiúkra. A nekik írt gyerekkönyvek többsége komoly témákról szól, rabszolgaságról, polgárjogokról és életrajzokról. Az Egyesült Államokban a tanároknak alig két százaléka fekete férfi. A fekete fiúk többségét egyedülálló anyák nevelik fel. Vannak fekete kisfiúk, akik még soha nem láttak fekete embert olvasni. Vagy soha nem biztatta őket fekete ember az olvasásra. Milyen kulturális tényezők, milyen társadalmi azonosítási pontok vezethetnek rá egy fekete kisfiút arra, hogy olvasson? Ezért alapítottam a Borbélybolt Könyvek céget. Ismeretterjesztő, nonprofit cég, ami gyermekbarát tereket hoz létre borbélyüzletekben. A küldetés egyszerű: segít abban, hogy a fekete kisfiúk olvasónak érezzék magukat. Sokan járnak közülük a borbélyüzletbe havonta egyszer-kétszer. Néhányan többet találkoznak borbélyukkal, mint saját édesapjukkal. A Borbélybolt Könyvek egy férfiközpontú térséggel köti össze az olvasást, és beletartozik a fekete férfiak és kisfiúk korai olvasásélménye is. Az identitásalapú olvasási program olyan gyermekkönyvek gondozott listáját használja, amit fekete fiúk ajánlottak. Ezek azok, amiket tényleg el akarnak olvasni. A Scholastic Kiadó 2016-os felmérése [Kids and Family Report] kimutatta, hogy gyerekeknél a legfontosabb könyvválasztási szempont az, hogy a könyv megnevettesse őket. Ha valóban komolyan segíteni akarjuk a fekete fiúk és más gyerekek olvasását, ha ez nem kötelező, be kell építenünk a megfelelő férfi olvasási modelleket a korai olvasástudásba. Viszont vannak gyerekkönyvek, amiket nagyon szeretnek a felnőttek, mert viccesek, bolondosak, sőt gusztustalanok, mint az "Undi Greg". (Nevetés) "Ön szerint fika. Greg szerint finom cukorka." (Nevetés) Erre a nevetésre, erre a pozitív reakcióra, vagy undorra, amit egyesekből kivált, (Nevetés) erre mindennél nagyon szükségük van a fekete fiúknak, ez jár nekik. Az amerikai közoktatást mérgező durva egyenlőtlenségek megszüntetése megköveteli tőlünk, hogy olyan olvasásélményeket nyújtsunk, ami minden gyermeket az alábbi két szó kimondására ösztönöz: Olvasó vagyok. Köszönöm. (Taps)