Képzeljük el, hogy a távoli jövőben az emberiség elhagyja bolygónkat, sok ezer fényévre keringő planétákon emel városokat, és az egész galaxist behálózzák a kereskedelmi és közlekedési útvonalak. Mire lenne szüksége a civilizációnknak, hogy mindezt megtegye? Számos kérdés felmerül. Hogyan kommunikálnánk? Milyen lenne a galaktikus kormányzat? És mind közül az egyik legfontosabb: honnan vennénk az energiát, hogy működtessük a civilizációt, annak iparát, a terraformálásokat, a csillaghajókat? Egy csillagász, Nyikolaj Kardasev javasolta azt a skálát, amellyel egy fejlődő civilizáció növekvő energiaigényét mérhetjük fel. A fejlődés első fázisában, ahol mi is tartunk, bolygónk erőforrásai, a fosszilis üzemanyagok, napelemek, atomerőművek elegendők lehetnek naprendszerünk bolygóinak betelepítéséhez, de ennél többre nemigen. A harmadik, utolsó fázisban lévő civilizációnak kb. 100 milliárdszor több energia kell galaktikus méretű terjeszkedéséhez, mint a Nap által másodpercenként sugárzott 385 yottajoule. Hacsak nem történik áttörés a fizika valamely határterületén, egyetlen energiaforrás jöhet szóba: a szupertömegű fekete lyuk. Elsőre talán meghökkentő, hogy egy fekete lyuk energiaforrás lehet, pedig így van, köszönhetően az akkréciós korongjának, amely az eseményhorizontba hulló, lapított gyűrűbe összeállt anyag. A perdületmegmaradás törvénye miatt az anyagrészecskék nem hullanak csak úgy a fekete lyukba, hanem lassan, spirálisan érik el azt. A fekete lyuk erős gravitációjának hatására a részecskék helyzeti energiája mozgási energiává alakul, ahogy egyre közelebb jutnak az eseményhorizonthoz. A részecskék kölcsönhatása eredményeként a mozgási energia sugárzássá alakulva jut az űrbe. Ez az anyag-energia átalakulás elképesztő hatékonyságú: 6% a nem forgó, és akár 32% a forgó fekete lyukak esetében. Ez sokszorosan felülmúlja a maghasadást, a jelenleg rendelkezésre álló leghatékonyabb eljárást, amellyel anyagból energiát nyerhetünk. A maghasadás az uránatom mindössze 0,08%-át alakítja energiává. A fekete lyuk energiájának hasznosításához egy olyan szerkezet lehet a kulcs, amelyet Freeman Dyson fizikus tervezett, és Dyson-gömbnek nevezünk. Dyson vetette fel a 60-as években, hogy egy fejlett, bolygóközi civilizáció képes lenne mesterséges gömböt létrehozni központi csillaga körül, és így befogni és saját céljaira használni annak kisugárzott energiáját. Hasonló, bár jóval összetettebb megoldás a fekete lyukaknál is alkalmazható lehet. De ahhoz, hogy energiát termeljen, a fekete lyuknak anyagra van szüksége, ezért nem takarhatjuk el teljesen egy gömbbel. Ha megtennénk, a pólusokból kilövellő plazmasugarak, amelyek megfigyelhetők sok, szupermasszív fekete lyuknál, darabokra robbantanának bármit, ami az útjukba kerül. Így inkább egyfajta Dyson-gyűrűt kellene terveznünk, masszív, távolról vezérelt kollektorokkal. Ezek a fekete lyuk körül keringenének, esetleg az akkréciós korong síkjában, de annál kijjebb, és fényvisszaverő panelekkel sugároznák az összegyűjtött energiát az erőművekhez, vagy tárolótelepekhez. A kollektorok elhelyezésénél ügyelni kell a fekete lyuktól való távolságukra. Ha túl közel vannak, megolvadnak a kisugárzott energiától, Ha túl távol, a rendelkezésre álló energia töredékét tudják csak összegyűjteni, és a fekete lyuk körül keringő csillagok zavarhatják a működésüket. A szerkezet megépítéséhez valószínűleg több földnyi, jó fényvisszaverő anyagra volna szükség, például hematitra, és további néhány bolygónyi anyagra, az összeszerelő robotok légióihoz. Ha megépülne, a Dyson-gyűrű technológiai mestermű lenne, amely képes ellátni energiával egy galaxist benépesítő civilizációt. Mindez elrugaszkodottnak tűnhet, de már ma is, a jelenlegi energiaválságban, szembe kell néznünk azzal, hogy bolygónk energiaforrásai végesek. A megújuló energia előállítására folyamatosan keressük az új módszereket, különösen, hogy ez a záloga fajunk túlélésének és technológiai fejlődésének. Talán most is létezik valahol egy civilizáció, amely leigázta az űr ezen óriásait. Akár fel is ismerhetjük őket, a fekete lyuk felől érkező fény időszakos elhalványodásából, ahogy a Dyson-gyűrű elhalad köztük és köztünk. De az is lehet, hogy e szuperszerkezetek megmaradnak elméletnek. Erre csak az idő – és az alkotó tudomány – adhat választ.