Rendben, tartozom egy vallomással.

Minden alkalommal,
amikor elpróbáltam ezt a beszédet,

eljutottam addig a pontig,
amikor majdnem elsírtam magam.

Amiről most fogok beszélni önöknek,
nagyon sokat jelent nekem.

Megindító számomra a hozzám
és önökhöz hasonló emberek

együttes kiállásában rejlő szépség és erő,

ahogyan megoldjuk azt,
ami lehetetlennek tűnik.

Ez én vagyok néhány évvel ezelőtt.

Rendkívül nyugtalanná tett és lesújtott
a globális felmelegedés jelensége.

Tudtam, hogy létezik, de távolinak
és elvontnak tűnt számomra.

Ugyanakkor mindenhol körbevett az oka:

globális gazdasági rendszerünk,

amely a fosszilis üzemanyagok
kitermelésén és felhasználásán alapul.

A szén, az olaj, a gáz,

melyek a globális szén-dioxid-kibocsátás
kétharmadáért felelősek.

Hétköznapi életemet élve Németországban

nap mint nap a rendszer része voltam,

a fogyasztásomtól az ételekig,
az utazástól, ahogy a képen is látható,

az általam termelt hulladékig.

Valójában úgy éreztem,
olyannyira részese vagyok,

hogy még az ellenzéséhez sincs jogom.

Valamilyen módon én voltam maga
a globális felmelegedés.

És nem számít, hogyan mérsékelném
személyes fogyasztásom,

ez soha nem lenne elég
a probléma megoldásához.

Amikor erre gondoltam,
tehetetlennek éreztem magam,

és sokáig még gondolni sem
akartam rá túl sokat.

Biztos vagyok benne, hogy tudják,

a globális felmelegedés
egyre égetőbb probléma.

Sokkal gyorsabban történik,
mint ahogy vártuk,

és bár nincs vesztegetni való időnk,

nem tűnik úgy, mintha politikai vezetőink
megtennék a szükséges lépéseket

a fosszilis üzemanyagoktól való
függetlenné váláshoz.

Bár nagyon sok lehetőségről esik szó,

mint amilyen a szén-dioxid-adó bevezetése,

a fosszilisüzemanyag-ipar
támogatásának megszüntetése,

mely igen magas, különösen Németországban,

vagy a karbonlábnyom kötelező
feltüntetése vásárolt termékeinken,

hogy tudatosan választhassunk,

vagy a cégek közötti kibocsátás-csökkentés
versenyének támogatása.

Semmink sincs ebből.

Ez még inkább zavaró
és nyugtalanító számomra.

Folyton azt kérdeztem magamtól:

Van bármi is, amit személyesen tehetnék,
hogy kitárjam a változás kapuját?

Nos, kiderült, hogy van.

Két évvel ezelőtt egy petíciót
írtam alá a 350.org-on.

Ez egy amerikai székhelyű civil szervezet,

amely egy alulról szerveződő mozgalom
kiépítésével küzd a klímaváltozás ellen.

Ez a mozgalom felkeltette az érdeklődésem.

Láttam embereket
nyilvános, kreatív akciókban,

sokan voltak és összefogtak.

Egyáltalán nem tűntek se szomorúnak,
se kétségbeesettnek, se agresszívnak.

Úgy látszott, élvezik, amit tesznek.

A mozgalom lelkes követőjévé váltam.

Gyerekeim vannak és dolgozom is.

Vezető szolgáltatás-tervező vagyok.

De akkor még csak el sem gondolkodtam,

hogyan tudnék időt szakítani

erre az egészre.

Csak azt tudtam, részt akarok venni benne.

Véget akartam vetni a tehetetlenségemnek.

A 350.org térképén megtaláltam
a Fossil Free Berlint,

amely szülővárosom helyi kampánya.

Egy nagyvárosról van szó.

Amikor találkoztam ezekkel az emberekkel,

megtudtam, az a céljuk, hogy elérjék,

Berlin vonja ki tőketartalékait
a fosszilisüzemanyag-iparból.

Épp, ahogy most önök is,
én is azt kérdeztem magamtól:

mi az a tőkekivonás?

Fogalmam se volt.

De mostanra már három nagyszerű
dolgot is megtudtam erről,

amit most elmondok önöknek.

Az egyik:

Tőkekivonás alatt pénzünk fosszilis-
üzemanyag-iparból való kivonását értjük.

Ez tulajdonképpen a befektetés ellentéte,

mert befektetéseinket vonjuk ki
azokból a cégekből,

melyek fosszilisek kitermelésével
és felhasználásával foglalkoznak.

Az olyan cégek, mint a Shell,
NVE, BP, ExxonMobil, Total –

értik, ugye?

Ez tulajdonképpen egy bojkott,
egyszerűen fogalmazva.

Talán most azt mondják:

"Ez jó ötletnek tűnik,

de hát még csak részvényeim sincsenek
ezekben a cégekben."

Én is ezt gondoltam,

aztán meg kellett tudnom,
hogy mégis vannak.

Nem azért, mert így döntöttem volna,
vagy jó ötletnek tartottam,

csak azért, mert a pénzemmel
gazdálkodók így döntöttek:

a közigazgatás, a bankom,

a biztosításaim, a nyugdíjalapom.

Nem számít, hova kerül a pénzem,

részben a fosszilisüzemanyag-iparba
kerül kölcsönök, részvények,

projektfinanszírozás,
kötvények formájában.

Napjainkban szinte nincs is kivétel.

Rájöttem, hogy ez részvényessé tesz engem,

és részvényesként beavatkozhatok.

Megmondhatom nekik,
hogy én ezt nem akarom.

Az esélyek jobbak,
ha nem egyedül teszem ezt,

hanem a velem azonos helyzetben levőkkel.

Így működik a tőkekivonás:

Az emberek összefognak,

és megkérik intézményeiket,
ne fektessenek be a fosszilisekbe.

Amit kérünk, igen egyszerű és nyilvánvaló.

Vonjuk ki a tőkénket azokból a cégekből,

amelyek annak a rendszernek az alapját
képezik, amit meg kell változtatunk.

Ez rendszerint nem túl sok:

Nagyjából a befektetések 5-10%-a az,
amit át kell csoportosítani.

Ez teljesen reális és elérhető cél.

Talán azt mondják erre:

"Hát, ha nem olyan sok pénzről van szó,

minek törődjünk vele?"

Vagy még rosszabb:

"Ha ezek az intézmények
kivonják a pénzüket,

valaki más azért meg fogja venni
a részvényeiket, nem?"

Ez igaz.

A fosszilisüzemanyag-ipar nagyon nagy,

és mindig lesznek befektetők,
akiket ez az egész nem érdekel.

Egyáltalán észreveszi majd
a fosszilisüzemanyag-ipar, mi történik?

Hogyan változtathat meg
a tőkekivonás bármit is?

Nos, ezzel a második dologra térnék,
amelyet megtudtam a tőkekivonásról.

Nem a pénzről szól.

De okozhat valami mást.

Erkölcsi csődöt.

Az erkölcsi csődre láthatunk példát,
ha arra gondolunk, hogyan ért véget

a dél-afrikai fajüldöző rezsim,
az apartheid.

A nyolcvanas években amerikai diákok

sikeresen kérték meg egyetemeiket,
hogy ne fektessenek olyan cégekbe,

amelyek a dél-afrikai
apartheiddal üzletelnek.

Az egyetemek kivonták befektetéseiket,

és nyilvánosan elmondták, miért tették,

ami ahhoz vezetett,
hogy más intézmények is követték őket:

vallási szervezetek, szövetségek,
városok, befektetési alapok.

Vírusként terjedt.

És ez az elhatárolódás
Nelson Mandela szerint

kulcsfontosságú szerepet játszott
az apartheid bukásában.

Idézhetjük Willem de Klerket,
az apartheid utolsó elnökét:

"Mikor a tőkekivonás mozgalma elkezdődött,
tudtam, az apartheidnek vége."

[F.W. de Klerk, az apartheid
utolsó elnöke.]

Ez politikai vezetői tudás arról,

hogy amint az emberek készen állnak
pénzük átcsoportosítására,

hogy kifejezzék
erkölcsi állásfoglalásukat,

megtalálják a módját.

Gondoljanak arra a hatalomra,
amit ez jelent számunkra!

Van egy harmadik dolog is, amire rájöttem
a tőkekivonással kapcsolatban:

ez a változás előfeltétele.

Emlékeznek, az elején mondtam, nem látjuk
a szükséges politikai lépéseket?

Nos, íme, itt az oka:

Társadalomként

jelenleg a fosszilisüzemanyag-ipar
nyereségétől függünk.

Mivel mindenütt ebbe fektettünk be.

Jólétünk piszkos üzleteiken alapul.

Jelenleg az a helyzet, hogy ha elbuknak,
akkor elveszítjük a pénzünket.

Másfelől tudjuk,

ha nyereségesek maradnak,
a bolygó fog megfőni.

Melyik a rosszabb?

Meg kell értenünk,

hogy a függőség megszüntetése
előfeltétel ahhoz,

hogy megtegyük a szükséges lépéseket
a globális felmelegedés megállításához,

gazdaságunk újraépítéséhez,

hogy megújulókon alapuljon.

A tőkekivonás nem fogja
a problémákat azonnal megoldani,

de ez az első szükséges lépés
a megoldásuk felé.

És a vírus terjed.

Ezt érte el ez a csodálatos
és erőteljes mozgalom

az elmúlt 18 hónapban:

az itt látható összes intézmény
a tőkekivonás mellett döntött.

Számos amerikai egyetemmel kezdődött,

legutóbb a Yale döntött így,

majd a Norvég Állami Befektetési Alap.

A múlt évben úgy döntöttek, megtisztítják
900 milliárdos portfóliójukat.

Több mint 60 város,
mint Seattle, Oslo, Koppenhága

és első német városként Münster
döntött így tavaly,

ahol a felelős vezetők szerint:

"Meglepően könnyen és gyorsan
véghez lehetett vinni."

Majd más nagy intézmények is
követték őket:

A Rockefeller Alapítvány,
The Guardian Media Group,

az Angol Orvosi Kamara,

sok vallási szervezet és a skót egyház.

Még a Bill és Melinda Gates Alapítvány is,

akik ugyan nem beszélnek tőkekivonásról,
de valójában ez az, amit tesznek.

A teljes összeg idáig

3,4 billió amerikai dollárra rúg,

aminél elköteleződtek
a fosszilisekből való tőkekivonás mellett.

És mi van Berlinnel, a szülővárosommal,
és a kampánnyal, amiben részt veszek?

Nem vagyunk a listán még,

de a múlt héten találkoztunk
a pénzügyi tanácsossal,

aki elmondta, hogy azóta
tanulmányozza a tőkekivonást,

amióta elindítottuk kampányunkat,

és szerinte év végééig elérhetjük
a célunkat.

És mi csak tízen vagyunk
egy négy milliós városban!

Na most...

(Taps)

Az, hogy fogadjon bennünket,

nyilván sok munkánkba került
az elmúlt évben.

E munka java részét
éjszakánként és hétvégén végeztem,

mert a családom és a munkám
lefoglalják a mindennapjaimat.

Nagyon kimerítő volt,
de nem hagyhattam abba.

A körülöttem lévők számára is
próbatétel volt,

és őszintén, a férjem időnként
majd megőrült.

Szerencsére ő is itt van ma.

Úgyhogy az elmúlt télen úgy döntöttem,
klímaügyi alkotószabadságot veszek ki.

Szerencsémre megtehettem.

Több időt akartam fordítani naponta
a Berlin-kampányra,

és valami másra is.

Fel akartam keresni a nyugdíjalapomat –
a Versorgungswerk der Presse-t –

hogy őket is rávegyem a tőkekivonásra.

Elmúlt ősszel levelet írtam nekik,

és röviddel ezután válaszoltak,

és közölték, úgy döntöttek,
kivonulnak a széniparból.

Néha ez ilyen egyszerű, csupán egy levél,

és benne természetesen annak lehetősége,
hogy az egész német sajtó értesül erről,

de rendben van.

(Nevetés)

De ez csak az első lépés, tényleg apró.

Szeretném, ha a nyugdíjam tiszta lenne,

és ezért azt akarom, hogy továbblépjenek.

Ezért létrehoztam egy weboldalt,

és újságírókat, támogatókat mozgósítok,

hogy a tőkekivonás ügyében
leveleket küldjenek

a Versorgungswerk der Presse-nek
e weboldalon keresztül.

Remélem, megnézik.

Ha úgy gondolják, ez jó ötlet,
vegyenek részt benne önök is.

De igazán nincs szükség rá,

hogy hozzám hasonlóan
belebolonduljanak a tőkekivonásba,

egészen csekély erőfeszítéssel is
mozgásba tudnak hozni dolgokat.

Ezért szeretném önöket
cselekvésre buzdítani.

Nézzenek körül:

aki önök mellett ül, talán ugyanannak
a nyugdíjalapnak a tagja,

vagy ugyanannak a banknak
az ügyfele, mint ön.

Találkozhatnak,
és kezdhetik egy levélírással.

Ha nem igazán tudják, hogyan tegyék,
küldjenek nekem egy emailt – elintézzük.

Én éltem Hamburgban, és tudom,
hogy vagyonos város.

Ha van pénzük, tegyenek azért,
hogy jó helyre kerüljön,

aztán mondják el mindenkinek,
mit tettek és miért.

Ha tudatjuk pénzintézeteinkkel,

hogy nem akarunk tovább hasznot húzni
a globális felmelegedésből,

elindítjuk a változás folyamatát.

Garantálom, minél többen
vagyunk, annál jobb.

Az álmom az, hogy egy nap,
amikor visszatekintünk,

a fosszilisüzemanyag-ipart
így idézhetjük:

"Mikor a tőkekivonás mozgalma elkezdődött,

tudtuk, hogy a fosszilis
üzemanyagoknak leáldozott."

[A fosszilisüzemanyag-ipar]

Köszönöm.

(Taps)