11 éves voltam akkor.

Nem felejtem: arra ébredtem reggel, hogy az öröm hangjai töltik be a házat.

Apám a BBC Newst hallgatta

egy apró, szürke rádión.

Széles mosoly terült szét az arcán, ami ritka volt akkoriban,

mert a hírek többnyire nyomasztották őt.

"Elmentek a tálibok!" -- kiáltotta apám.

Nem tudtam, hogy ez mit jelent,

csak azt láttam, hogy apám nagyon-nagyon örül.

"Mostantól járhatsz igazi iskolába" -- mondta.

Ezt a reggelt nem fogom elfelejteni.

Igazi iskola!

Mert, tudják, hat éves voltam, amikor a tálibok átvették Afganisztánt,

és törvényen kívül helyezték a lányok iskoláztatását.

Így aztán a következő öt évben fiúnak öltözve

kísértem a titkos iskolába nővéremet,

mert lányok nem hagyhatták el egyedül a házat.

Ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy mindketten tanulhassunk.

Mindennap más úton mentünk,

hogy senkinek se tűnjön fel, hová megyünk.

Bevásárlószatyorba dugtuk a könyveinket,

hogy azt higgyék, épp a boltból jövünk.

Az iskola egy lakóházban volt,

több mint százan szorongtunk egy kis nappaliban.

Télen kellemes volt, de nyáron szörnyű meleg.

Mind tudtuk, hogy az életünkkel játszunk --

a tanár, a tanulók és a szülők is.

Elő-előfordult, hogy a tanítás hirtelen leállt

egy hétre, mert a tálibok gyanakodtak.

Mindig azon járt az agyunk, hogy tudnak-e rólunk.

Vajon követnek-e minket?

Tudják, hogy hol lakunk?

Féltünk,

de azért csak elmentünk az iskolába.

Nagyon szerencsés vagyok, hogy olyan családba születtem,

melyben a tanulást értékelték, és a lánygyerekeket becsülték.

A nagyapám rendkívüli ember volt a maga idejében.

Igazi szabadgondolkodó Afganisztán egy távoli tartományából,

aki ragaszkodott ahhoz, hogy lánya, az én anyukám,

iskolába járjon, amiért kitagadta az apja.

És a tanult anyámból tanító lett.

Íme, ő az.

Két éve ment nyugdíjba, csak azért, hogy a házunkból

iskolát csináljon a szomszédságban lakó lányok és asszonyok részére.

Apám pedig -- ő az itt --

első volt a családjában, akit taníttattak.

Fel sem merült a kérdés, hogy a gyermekeit --

köztük a lányait -- iskoláztassa-e vagy sem,

még a tálibok és a kockázatok ellenére sem.

Számára nagyobb kockázatot jelentett az, hogy a gyerekei nem tanulhatnak.

Emlékszem, a tálibok alatt

életünk tele volt frusztrációval,

folyton féltünk, és nem láttuk a jövőt.

A tanulást is feladtam volna,

de apám

ezt mondta:

"Ide hallgass, kislányom,

az életben elveszíthetsz mindent, amid csak van.

A pénzedet ellophatják. Háborúban arra kényszerülhetsz, hogy elhagyd az otthonod.

De egy dolgot nem vehetnek el tőled soha:

azt, ami itt van;

és ha a vérünket kell is eladni ahhoz, hogy fizessük a tandíjadat,

megtesszük.

Szóval, tényleg abba akarod hagyni?"

22 éves vagyok.

Olyan országban nőttem fel, melyben évtizedeken át

háború pusztított.

A korombéli nők kevesebb mint 6 százaléka jutott tovább a középiskolánál,

és ha a családom nem áldozott volna annyit a továbbtanulásomért,

nekem sem lenne diplomám.

Így viszont a Middlebury College büszke végzettjének mondhatom magam.

(Taps)

Amikor hazatértem Afganisztánba, a nagyapám,

az, amelyiknek el kellett hagynia otthonát, mert taníttatni merészelte a lányait,

az elsők egyikeként gratulált nekem.

Nemcsak a végzettségemmel büszkélkedik,

hanem azzal is, hogy én voltam az első diplomás nő,

és hogy az első olyan nő is én vagyok,

aki végigautóztatta őt Kabul utcáin.

(Taps)

A családom hisz bennem.

Merész jövőt álmodok, de a családom még merészebbet álmodik nekem.

Ezért lettem a 10x10 világnagykövete,

azé a világmozgalomé, amely a nők iskoláztatásáért harcol.

Ezért lettem a SOLA egyik alapítója,

az első, és talán az egyetlen bentlakásos iskoláé,

mely lányok részére létesült Afganisztánban,

egy olyan országban, ahol a lányok számára még ma is kockázatos az iskolába járás.

Nagyon jó látni, hogy az iskolám diákjai

mekkora ambícióval ragadnak meg minden lehetőséget.

És látni, hogy a szüleik, az apjuk,

akárcsak az enyéim, mennyire támogatják őket,

az ellenséges környezet ellenére, azzal dacolva.

Ahogy Ahmed is. Nem ez az igazi neve,

és az arcát sem mutathatom meg Önöknek,

de Ahmed az egyik diákom édesapja.

Nem egészen egy hónapja, ő és a lánya

épp a SOLA-ból tartottak hazafelé a falujukba,

amikor az út mellett elhelyezett bomba

kis híján megölte őket: csak perceken múlott.

Ahogy hazaértek, csengett a telefon,

és egy hang azzal fenyegetőzött,

hogy ha visszaküldik a lányt az iskolába,

ismét próbálkozni fognak.

"Öljetek meg engem, ha akartok", mondta az apa,

"de nem teszem tönkre a lányom jövőjét

az ósdi, elavult nézeteitek miatt!"

Van valami, ami eszembe jut Afganisztánnal kapcsolatban,

valami, amit nyugaton gyakran figyelmen kívül hagynak,

mégpedig az, hogy legtöbbünk mögött, akiknek sikerült,

ott van egy apa is, aki látja a lányában rejlő értékeket,

és aki a lánya sikerét a magáénak érzi.

És ezzel nem az anyáink hozzájárulását akarom kicsinyíteni.

Sőt, gyakran az anyák azok a meggyőző "prókátorok",

akik elsőként látják meg a lányaikra váró jövőt,

ám olyan társadalmak esetében, mint az afgán,

a férfiak támogatását nem lehet nélkülözni.

A tálibok alatt az iskolába járó lányok száma

csak néhány száz volt --

ne feledjük, hogy törvénybe ütközött.

De ma már hárommillió iskolás lány van Afganisztánban.

(Taps)

Afganisztán annyira másnak látszik innen Amerikából.

Tapasztalom, hogy az amerikaiak törékenynek látják a változásokat.

Félek magam is, hogy ezek a változások nem lesznek tartósak

az amerikai csapatok visszavonása után.

De amikor otthon vagyok, Afganisztánban,

és látom a diákokat az iskolámban,

és látom a sorsukat egyengető szülőket,

akik bátorítják őket, akkor biztatónak látom a jövőt

és tartósnak a változást.

Számomra Afganisztán a remény és a korlátlan lehetőségek országa,

és ezt nap mint nap

eszembe juttatják a SOLA-ban tanuló lányok.

Merészet álmodnak ők, ahogyan én is.

Köszönöm.

(Taps)