["Tündérek, vigyetek el ebből
a bárgyú világból,

hogy veletek szállhassak
a szelek szárnyain" – Yeats]

Egy hős útja tipikusan ilyen:

a főhős belevág egy kalandba,

nagy változáson esik át,

és győzedelmesen tér vissza
eredeti kiindulópontjára.

De az ír mítosz műfajában,
az Eachtraíban,

az út egy másik világba egy olyan ponton
ér véget, ahonnan nincs visszaút.

Bár számos verziója létezik a földöntúli
világ leírásának az ír mitológiában,

a legismertebb példa
Oisín történetében jelenik meg.

Oisín egy pogány harcos csapat,
a Fianna vezetőjének,

Fionn mac Cumhail fia volt.

Amint Oisín egy nap kilovagolt társaival,

meglátogatta őt
a halhatatlan hercegnő, Niamh.

Azonnal szerelembe estek,

Niamh maga mellé vette
fehér lovára Oisínt,

és ellovagoltak az Ír-tenger széléig.

Amint a látóhatár felé tartottak,
a lovasokat arany köd vette körül.

A ragyogó királyság, Tír na nÓg
partjaira érkeztek.

Ez volt a Tuatha Dé Danann nép otthona,
akik az ősi Írországot uralták egykor,

jóval Oisín ideje előtt.

Érkezése pillanatától Oisín
minden vágya teljesült.

Pompás szertartáson kelt egybe Niamh-mal,
és a lány családja befogadta őt.

Amikor zeneszót akart hallani,
füle megtelt elbájoló hangokkal.

Amikor megéhezett, arany tányérok jelentek
meg megpakolva finoman illatozó ételekkel.

Szépséges helyeket csodálhatott, és olyan
színeket, amelyekre nem volt szó.

A táj és az emberek körülötte változatlan
tökéletességben léteztek.

Azonban amit Oisín nem tudott,
hogy Tír na nÓg az ifjúság földje volt,

ahol az idő megállt,
és az emberek sosem öregedtek.

Oisín új otthonában is vadászott és
folytatta felfedezéseit, mint Írországban.

De a fiatalság földjén furcsán
legyőzhetetlenné vált.

Minden egyes kalandos nap végén

Oisín sebei varázslatos módon maguktól
begyógyultak, míg Niamh karjaiban aludt.

Habár a tisztelet és az örömök könnyen
hullottak Oisín ölébe az ifjúság földjén,

hiányzott neki Fianna és a kalandok,
amelyeket Írországban élt át.

A Tír na nÓgban eltöltött három év után
mélységes honvágy öntötte el.

Mielőtt hazaindult volna,
Niamh figyelmeztette,

ne szálljon le lováról, és lábával
ne érintse meg a talajt.

Amikor Oisín elérte az ír partokat,

olyan érzése támadt,
hogy árnyék vetült a világra.

Azon a hegyen, ahol apja palotája állt,
gazzal benőtt romokat látott csak.

Barátai és családja utáni kiáltása
elhagyott, romos falakról visszhangozott.

Oisín elborzadva lovagolt tovább, mígnem
mezőkön dolgozó parasztokra bukkant.

Egy szikladarabot akartak
elmozdítani földjükről,

és ekkor Niamh intését feledve

Oisín leugrott lováról, és arrébb görgette
a követ természetfeletti erejével.

A tömeg örömujjongása hamarosan
rémült kiáltozásba fordult.

A fiatalember öregemberré változott,
akinek szakálla a földet seperte,

és a lábai összerogytak.

Finnért és Fiannáért kiáltott,

de az emberek ezeket a neveket csak
a 300 évvel korábbi régmúltból ismerték.

Az idő megtréfálta Oisínt,

és a halandók földjére való érkezése
visszafordíthatatlanul öreggé változtatta.

Az ír néphagyomány szerint

a fiatalság földjét látták
már kutak mélyén,

a látóhatár szélén

és barlangok homályában.

De akik ismerik Oisín meséjét,
más látomásról beszélnek:

egy fénylő hercegnőt látnak
fehér lovon a távoli habok között,

aki még mindig reménykedik
balsorsú szerelme visszatértében.