"Melytől, míg lágyan sírt alant, 
Plútó arcán vas-könnye folyt,

S a vágy legyőzte a Pokolt."
Milton/Tóth Árpád

A vendégek úgy gondolták,
ez a tökéletes esküvő.

A vőlegény Orfeusz volt,
a legnagyobb költő és zenész.

A mennyasszony Euridiké,
egy erdei nimfa.

Akárki megmondhatta,
a pár igazán és mélyen szerette egymást.

Hirtelen Euridiké megbotlott,
és a földre zuhant.

Mire Orfeusz odaért,
a lány halott volt,

és a kígyó, ami megmarta,
a fűben továbbcsúszott.

Euridiké temetése után

Orfeuszt olyan gyász öntötte el,
amellyel ember nem tudna megbírkózni,

és így elhatározta, elmegy
a halottak földjére,

oda, ahonnan élő teremtmény még sosem
tért vissza, és megmenti szerelmét.

Amikor Orfeusz elérte az alvilág kapuit,
el kezdett játszani hárfáján.

A zene olyan szép volt, hogy Cerberusz,
a háromfejű kutya, a halottak őrzője,

lefeküdt, ahogy Orfeusz
elhaladt mellette.

Kharón, a kompos, aki a halottak lelkét
pénz fejében vitte át a Styx folyón,

olyannyira meghatódott Orfeusz zenéjétől,
hogy tőle nem kért fizetséget.

Amikor Orfeusz belépett
Hádész és Perszepóné,

a halottak királyának
és királynőjének palotájába,

elkezdett énekelni.

Megénekelte szerelmét Euridikével,
és elmondta, túl korán ragadta el a halál.

Eljön persze a nap, amikor Euridiké is,
mint minden élő teremtmény

a halottak földjén fog élni
az idők végezetéig,

de nem engedhetne meg Hádész
csak néhány évet még neki a Földön?

Mikor Orfeusz befejezte,
az egész alvilág csöndben állt.

Sziszifusz nem görgette tovább
felfelé a hegyen kövét.

Tantalosz nem nyújtózkodott azért
a vízért, amelyből nem ihatott soha.

Még a Fúriák is, a bosszú
démoni istennői is könnyeket ejtettek.

Hádész és Perszefoné megadták
Orfeusznak, amit kért, egy feltétellel.

Ahogy mászik vissza a fenti
világba,

nem fordulhat vissza, hogy megnézze,
Euridiké követi-e.

Ha megfordul, a lány örökre
visszatér a halottak országába.

Orfeusz elkezdett mászni.

Minden egyes lépésénél

egyre jobban és jobban aggódott,
vajon Euridiké mögötte van-e.

Nem hallott semmit-
hol vannak a léptei?

Végül, épp mielőtt a fenti világba
lépett volna,

a nappal vakító fényébe,

engedett a kísértésnek.

Orfeusz próbált visszatérni az alvilágba,
de nem engedték, hogy belépjen.

Elválasztva Euridikétől

Orfeusz megfogadta,
soha többé nem fog más nőt szeretni.

Ehelyett egy ligetben foglalt helyet,
és szerelmesekről énekelt meg dalokat.

Ganimédeszről, a szépséges fiúról,
akit Zeusz az istenek pohárnokává tett.

Myrrah-ról, aki beleszeretett apjába,
és meg lett büntetve ezért,

és Pygmalionról, aki elefántcsontból
faragta ki női ideáját,

majd Vénuszhoz imádkozott,
mígnem megelevenedett a szobor.

És magáról Vénuszról is,

akinek csodaszép Adóniszát
egy vadkan ölte meg.

Úgy tűnik, Orfeusz saját
szerelme és vesztesége által

betekintést nyert az istenek
és emberek szívébe bárhol.

Egyeseknek azonban
a költészet nem volt elég.

Vad asszonyok csoportja, a menádok,

nem tudták elviselni, hogy egy költő,
aki olyan csodásan énekel a szerelemről,

nem érez szerelmet irántuk.

A féltékenység megőrjítette őket,
és elpusztították szegény Orfeuszt.

A madarak, a természet dalnokai
gyászolták Orfeuszt,

akárcsak a folyók,
amelyek csobogásukkal zenéltek.

A világ elveszített két nagyszerű lelket.

Orfeusz és Euridiké olyan mélyen szerették
egymást, hogy amikor el lettek választva,

akkor Orfeusz megértette minden
bánatát és örömét minden szerelmesnek,

és megszületett egy új műfaj,
a szerelmes versé.

Míg a világ siratta, Orfeusz megtalálta
a békét és az ő másik felét az alvilágban.

A mai napig ott sétál Euridikével
a Styx folyó partján.

Néha egymás mellet sétálnak,

néha Euridiké előtte halad;

és néha Orfeusz megy elöl, meg-megfordulva
olyan gyakran, ahányszor csak akar.

A TED-ED nonprofit működésű.

Ha értékesnek találod a munkánkat,
kérünk, fontold meg a támogatásunkat

a Patreon.com/teded oldalon.