Nem légből kapott egy olyan világ képe,
ahol bármelyik pillanatban
ön és minden ismerőse
figyelmeztetés nélkül,
egy gombnyomásra meghalhat.
A II. világháborút követő 45 évben
ez jellemezte milliók hétköznapjait,
mely időszakot ma már
hidegháborúként ismerünk.
Miközben az Egyesült Államok és a
Szovjetunió farkasszemet nézett egymással,
mindketten tudták, hogy a másik nukleáris
fegyvere akár el is pusztíthatja őket.
A pusztítás pedig sosem került olyan
közelségbe, mint a kubai rakétaválság
13 napja során.
1961-ben az USA kudarcot vallott Kuba
kommunista kormányának megdöntésében.
A sikertelen próbálkozás disznó-öbölbeli
fiaskó néven vált ismertté,
aminek hatására Kuba
a Szovjetuniótól kért segítséget.
A szovjet elnök, Nyikita Hruscsov pedig
örömmel állt rendelkezésre,
s titokban nukleáris rakétákat
telepített Kubába,
a sziget védelmezésén túl válaszképp
az Olasz- és Törökországba telepített
amerikai rakétafegyverekre.
Mire az amerikai hírszerzés
tudomást szerzett a tervről,
a rakétákhoz szükséges felszerelés
már a helyén volt.
Egy 1962. október 16-i rendkívüli ülésen
a katonai tanácsadók
a rakéták légicsapását
és a sziget megszállását sürgették.
Ám John F. Kennedy elnök a helyzet
óvatosabb kezelése mellett döntött.
Október 22-én bejelentette,
hogy az amerikai haditengerészet
minden Kubába tartó szállítmányt elfog.
Mindössze egy gond volt:
a tengeri blokád
háborús cselekménynek számít.
Ugyan az elnök karanténnak nevezte,
ami nem érintette
a létszükségleti cikkeket,
a szovjeteknek nem volt ínyére
ez a fajta megkülönböztetés.
Egy Kennedynek küldött
felháborodott levélben
Hruscsov azt írta: "A nemzetközi vizek
és légtér szabad használatának
megsértése agressziónak minősül,
amely az emberiséget a nukeláris
világháború szakadékának szélére sodorja."
S ebből lett a hidegháború legsúlyosabb,
hat napig tartó válsága.
Amíg az USA a rakéták
eltávolítását követelte,
Kuba és a Szovjetunió kitartott amellett,
hogy csupán védelmi célt szolgálnak.
A fegyverek tehát élesek maradtak,
az USA pedig egy lehetséges
invázióra készült.
Október 27-én egy Rudolph Anderson által
vezetett kémrepülőt
lelőttek egy szovjet rakétával.
Egyazon napon, egy szovjet atom-tenger-
alattjárót eltalált egy amerikai hadihajó
által kilőtt lövedék, mellyel jelezni
próbáltak, hogy jöjjön a felszínre.
Mivel túl mélyen voltak a kommunikációhoz,
a tengeralattjárón azt hitték,
elkezdődött a háború, és felkészültek
a nukleáris torpedó kilövésére.
E döntésre egyhangúlag három tisztnek is
rá kellett bólintania.
A kapitány és a politikai tiszt is
zöld utat adott,
ám Vaszilij Arkipov másodtiszt
megvétózta a kilövést.
Döntése nem csak a napot,
de talán a világot is megmentette.
Azonban a válság még nem ért véget.
A történelem során először
az amerikai hadsereg DEFCON 2-es
készenléti szintet hirdetett,
mely az atomháborút megelőző legmagasabb
védelmi készültségi szint.
Nukleáris rakéták százai
álltak kilövésre készen,
s a képzeletbeli ítéletnapi óra
éjfél előtt egy perccel állt.
De a diplomáciai erőfeszítések
folytatódtak.
Washingtonban Robert Kennedy
igazságügy-miniszter
titokban találkozott
Anatolij Dobrinyin szovjet nagykövettel.
Kemény alkudozás után
a következő megállapodásra jutottak.
Az USA visszahívja rakétáit
Törökországból és Olaszországból,
és ígéretet tesz,
hogy soha nem szállja meg Kubát,
cserébe a szovjetek az ENSZ felügyelete
alatt kivonulnak a szigetországból.
A tárgyalás végeztével
Dobrinyin táviratot küldött Moszkvába,
hogy sürget az idő,
és nem kellene elszalasztani
ezt a lehetőséget.
Másnap reggel 9 órakor
üzenet érkezett Hruscsovtól,
miszerint a szovjet rakétákat
elszállítják Kubából.
A válság véget ért.
Ugyan saját kormányuk
mindkettőjüket kritikával illette,
hogy lepaktáltak az ellenséggel,
a mai történelmi elemzések
csodálattal adóznak Kennedy és Hruscsov
erőfeszítéseinek, hogy diplomáciai úton
oldották meg a krízist.
A zavarba ejtő tanulság pedig az,
hogy egy apró kommunikációs hiba
vagy egy parancsnok elhamarkodott döntése
meghiúsíthatta volna erőfeszítéseiket.
Hisz Vaszilij Arkipov bátor döntése nélkül
ez be is következett volna.
A kubai rakétaválság megmutatta,
milyen törékeny is a politika,
ahhoz képest,
hogy milyen rémisztő hatalommal bír.