Nem légből kapott egy olyan világ képe, ahol bármelyik pillanatban ön és minden ismerőse figyelmeztetés nélkül, egy gombnyomásra meghalhat. A II. világháborút követő 45 évben ez jellemezte milliók hétköznapjait, mely időszakot ma már hidegháborúként ismerünk. Miközben az Egyesült Államok és a Szovjetunió farkasszemet nézett egymással, mindketten tudták, hogy a másik nukleáris fegyvere akár el is pusztíthatja őket. A pusztítás pedig sosem került olyan közelségbe, mint a kubai rakétaválság 13 napja során. 1961-ben az USA kudarcot vallott Kuba kommunista kormányának megdöntésében. A sikertelen próbálkozás disznó-öbölbeli fiaskó néven vált ismertté, aminek hatására Kuba a Szovjetuniótól kért segítséget. A szovjet elnök, Nyikita Hruscsov pedig örömmel állt rendelkezésre, s titokban nukleáris rakétákat telepített Kubába, a sziget védelmezésén túl válaszképp az Olasz- és Törökországba telepített amerikai rakétafegyverekre. Mire az amerikai hírszerzés tudomást szerzett a tervről, a rakétákhoz szükséges felszerelés már a helyén volt. Egy 1962. október 16-i rendkívüli ülésen a katonai tanácsadók a rakéták légicsapását és a sziget megszállását sürgették. Ám John F. Kennedy elnök a helyzet óvatosabb kezelése mellett döntött. Október 22-én bejelentette, hogy az amerikai haditengerészet minden Kubába tartó szállítmányt elfog. Mindössze egy gond volt: a tengeri blokád háborús cselekménynek számít. Ugyan az elnök karanténnak nevezte, ami nem érintette a létszükségleti cikkeket, a szovjeteknek nem volt ínyére ez a fajta megkülönböztetés. Egy Kennedynek küldött felháborodott levélben Hruscsov azt írta: "A nemzetközi vizek és légtér szabad használatának megsértése agressziónak minősül, amely az emberiséget a nukeláris világháború szakadékának szélére sodorja." S ebből lett a hidegháború legsúlyosabb, hat napig tartó válsága. Amíg az USA a rakéták eltávolítását követelte, Kuba és a Szovjetunió kitartott amellett, hogy csupán védelmi célt szolgálnak. A fegyverek tehát élesek maradtak, az USA pedig egy lehetséges invázióra készült. Október 27-én egy Rudolph Anderson által vezetett kémrepülőt lelőttek egy szovjet rakétával. Egyazon napon, egy szovjet atom-tenger- alattjárót eltalált egy amerikai hadihajó által kilőtt lövedék, mellyel jelezni próbáltak, hogy jöjjön a felszínre. Mivel túl mélyen voltak a kommunikációhoz, a tengeralattjárón azt hitték, elkezdődött a háború, és felkészültek a nukleáris torpedó kilövésére. E döntésre egyhangúlag három tisztnek is rá kellett bólintania. A kapitány és a politikai tiszt is zöld utat adott, ám Vaszilij Arkipov másodtiszt megvétózta a kilövést. Döntése nem csak a napot, de talán a világot is megmentette. Azonban a válság még nem ért véget. A történelem során először az amerikai hadsereg DEFCON 2-es készenléti szintet hirdetett, mely az atomháborút megelőző legmagasabb védelmi készültségi szint. Nukleáris rakéták százai álltak kilövésre készen, s a képzeletbeli ítéletnapi óra éjfél előtt egy perccel állt. De a diplomáciai erőfeszítések folytatódtak. Washingtonban Robert Kennedy igazságügy-miniszter titokban találkozott Anatolij Dobrinyin szovjet nagykövettel. Kemény alkudozás után a következő megállapodásra jutottak. Az USA visszahívja rakétáit Törökországból és Olaszországból, és ígéretet tesz, hogy soha nem szállja meg Kubát, cserébe a szovjetek az ENSZ felügyelete alatt kivonulnak a szigetországból. A tárgyalás végeztével Dobrinyin táviratot küldött Moszkvába, hogy sürget az idő, és nem kellene elszalasztani ezt a lehetőséget. Másnap reggel 9 órakor üzenet érkezett Hruscsovtól, miszerint a szovjet rakétákat elszállítják Kubából. A válság véget ért. Ugyan saját kormányuk mindkettőjüket kritikával illette, hogy lepaktáltak az ellenséggel, a mai történelmi elemzések csodálattal adóznak Kennedy és Hruscsov erőfeszítéseinek, hogy diplomáciai úton oldották meg a krízist. A zavarba ejtő tanulság pedig az, hogy egy apró kommunikációs hiba vagy egy parancsnok elhamarkodott döntése meghiúsíthatta volna erőfeszítéseiket. Hisz Vaszilij Arkipov bátor döntése nélkül ez be is következett volna. A kubai rakétaválság megmutatta, milyen törékeny is a politika, ahhoz képest, hogy milyen rémisztő hatalommal bír.