Szélhámos filantróp, álszent emberbarát, csalárd jótét lélek, hátsó szándékú önzetlen, irgalmasságot színlelő... Bárhogy hívjuk őket, egy valami biztos: kevesebb dolgot utálunk jobban az életben, mint a moralizáló képmutatókat, azokat, akik jótékony cselekedetre kérnek minket, de maguk álszentek. Foglalkozásomból adódik, mert jótékonysággal, szociális vállalkozásokkal, segélyszervezetekkel, alapítványokkal foglalkozom, hogy állandóan a képmutató szót hallom. Mikor Bono, a napszemüveges, adókijátszó, kastélylakó, nagy lábon élő ír férfi jótékonysági adományra szólít föl, mit mondunk rá? Azt, hogy "Képmutató!" Mikor Al Gore a klímaváltozás ügyében kampányol, pont ő, akinek közműszámlája sok éven át hússzorosa volt az átlagos háztartásénak, azt mondjuk, hogy "Képmutató!" Amikor Joseph Kony kampányfőnöke egyrészt adakozásra szólít föl, mondván, hogy érdekli, ám másrészt 90 000 dolláros fizetést húz jótékonysági tevékenységéért, azt mondjuk, kitalálták, hogy "Képmutató!" Látják: utáljuk a képmutatókat. Utáljuk azokat az embereket, akiknek állítólag van meggyőződésük, de annak nyomát sem látjuk, mikor cselekedeteik nem tükrözik meggyőződésüket. Tegyük föl a kérdést: "Ujjal kell mutogatnunk a képmutatókra? Meg kell bélyegeznünk azokat, akiket képmutatóknak tartunk?" A valódi képmutatást pont annyira utálom, mint más, de azt javaslom – és ez itt óriási "de" –, hogy képmutatónak hívni embereket félrevezető vagy egyenesen veszélyes. A fő gond ezzel az, hogy mikor embereket képmutatónak hívunk, az valójában nem is képmutatás. Van egypár szokásos hiba, melyet minduntalan elkövetünk. Az első elkövetett hiba, mikor föltételezzük, hogy minden jótékony tett egyenértékű. Mondjuk, valaki kijelenti, hogy támogat bizonyos CO₂-eladási tervet. Ezt úgy értelmezzük, hogy az illető óvja a környezetet, és ha aztán a hulladékot nem hasznosítja újra, rásütjük: "Képmutató!" Ha valaki víztisztító tablettákra gyűjt pl. Burma részére, föltételezzük, hogy az illető friss tiszta vizet szeretne, ám ha maga nem ad pénzt kutakra, rásütjük: "Képmutató!" De a valóságban egy-egy problémának számos eltérő megoldása van; némelyikük hatékonyabb a többinél. Az, hogy bizonyos megoldásokat támogatunk, még nem azt jelenti, hogy minden megoldást támogathatunk vagy támogatnunk kell. Ez a gyakorta elkövetett első hiba. A másik gond, amellyel sűrűn találkozunk, a másik elkövetett hiba: az önzetlenség és az önzés végleteit hasonlítjuk össze. Mondjuk, meglátunk egy feliratot a presszó falán: "Nyereségünk 20%-át jótékony célra adományozzuk." Nyilván azt gondoljuk: "Micsoda remek cég! Milyen remek emberek! Nyereségük egy részét jótékonyságra adományozzák." Ha a zömmel nyereségérdekelt, többnyire önzők közt egy kissé önzetlenre lelünk, az tetszik, jónak tartjuk. De ha valaki jótékony szervezetben dolgozik, egész pályafutását jó ügynek szenteli, ha valaki többnyire önzetlen, de azért tisztességes jövedelmet húz, rásütjük: "Micsoda képmutató!" Semmi bajunk a legtöbb önzővel, ha egy kis önzetlenség szorult belé, ám nem ez a helyzet az önzetlennel, akinek kissé maga felé hajlik a keze. Lehetünk 10%-ban önzetlenek, de 90%-ban nem, mert ez értelmetlen. Jobban szeretjük a tisztes kapzsiságot a tökéletlen nagylelkűséghez képest. A szélsőségekhez hasonlítunk, ahelyett hogy embereket vetnénk össze. Ez a második hiba. A harmadik hiba, hogy föltételezzük: aki támogatja valami közös megoldását, annak egyénileg is úgy kell cselekednie. Pl. ha egy politikus kijelenti, hogy támogatja az állami oktatást, de gyerekeit magániskolába járatja, rásütjük: "Képmutató!" Ha valaki azt mondaná, hogy világszerte be kell tiltani a húsfogyasztást, de maga mégis húst eszik, rásütjük: "Képmutató!" Ám többnyire valójában teljesen észszerű a közös megoldás támogatása, anélkül hogy egyénileg cselekednénk, a költségeket viselve. Ez nagyon is észszerű. Ha valamit teszünk, pl. gyorsan zuhanyozunk, vagy repülő helyett vonatra szállunk a CO₂-kibocsátás mérséklése érdekében, tettünk egész költségét mi viseljük, de az előnyök hétmilliárd fő közt oszlanak meg. Ahhoz, hogy ezt racionálisan tegyük, az előnyöknek tényleg a költségek hétmilliárdszorosának kell lenniük. Ez ritkán fordul elő. Ezért nincs gyakran tartós hatásuk A Föld órája féle kezdeményezéseknek. Nem képmutatás észszerűnek lenni. A negyedik hiba, hogy föltételezzük: ha valaki tényleg fontosnak tart valamit, ha valaki a legjobb eredményt szeretné, akkor az ideális irányelvet fogja követni. Mikor Kevin Rudd, Ausztrália volt miniszterelnöke kijelentette, hogy jelenleg a klímaváltozás a legnagyobb erkölcsi feladatunk, de mégis a fölhígított környezeti törvényt támogatta, rásütöttük: "Képmutató!" De a valóság, hogy néha taktikáznunk kell. Hiszen ha az ideális irányelv, az ideális helyzet nem kapja meg a parlamenti támogatást, ha a következő parlament 1-2 év múlva eltörli, akkor néha előnyös a másodsorban jó változatot választani, mert tartósabb és jobb eredményt hoz, nagyobb hatása lesz. Másik gyakori hiba, ha összekeverjük a jogszerűséget és az erkölcsöt. Ha valaki kinyilvánítja, hogy ellenzi a prostitúciót, azzal azt mondja, hogy a prostitúció rossz. Ha majd mégis a legalizálására szavazna, rásütnénk: "Képmutató!" De jogszerűség és az erkölcs két különböző dolog. Hiszen ha a prostitúciót legalizáljuk, a visszaélések áldozatai előállhatnak az üldöztetéstől vagy büntetőeljárástól való félelem nélkül, és ez talán helyes, függetlenül attól, hogy erkölcsileg jónak vagy rossznak tartjuk-e. Teljesen helyénvaló, ha valaki vallási okokból nem hisz a melegházasságban, de szerinte legalizálni kéne. Mert a jogszerűség figyelembe veszi mások meggyőződését, véleményét és nemi irányultságát is. Ne keverjük össze a jogszerűséget és az erkölcsiséget. Végül, másik gyakori hibánk, ha egy kalap alá vesszük a különböző körülményeket. Amikor Obama azt mondta, hogy a fegyveres iskolaőrök nem megoldás a fegyveres erőszakra, akkor a Rendőregyesület nem az érvelést vitatta, hanem a személynek ment neki. Hirdetési kampányt folytattak azt állítva, hogy Obama képmutató, mert lányai biztonsági őrei föl vannak fegyverezve. Gyakorta egy kalap alá veszünk különböző körülményeket. Azaz gyakran, amikor képmutatással vádoljuk az embereket, ők valójában nem képmutatók. Föltesszük, hogy ismerjük meggyőződésüket, föltesszük, hogy ismerjük cselekedetük mozgatórugóit, ám ez gyakorta önteltségre vall. Túl gyorsan bélyegezzük meg őket, és túl lassan kérdezünk rá a miértre. De tegyük föl egy pillanatra, hogy képmutatók voltak, képmutatóan cselekedtek. Az a bökkenő, hogy a képmutatás megléte nem gyengíti a fölvetett érvet. Hasznos figyelemelterelés, de nem cáfolat. Úgy értem, hogy a dohányzás káros hatásáról szóló érv nem változik attól, hogy aki fölhozza, az dohányos. Meg tudjuk különböztetni a jót a rossztól, nem kell erkölcsileg tökéletesnek lennünk. Képesnek kell lennünk arra kérni az embereket, hogy helyesen cselekedjenek. Ez nincs fönntartva az erkölcsileg tökéleteseknek. Ha nem kell képmutatónak neveznünk az embereket, ha nem a jótékonysági munkásra kell összpontosítanunk, akkor mit tegyünk? Amondó vagyok, hogy meg kell vitatnunk és górcső alá vennünk a jótékonykodás érveit. Itt van két kancsó. Az egyik a személyt jeleníti meg, a szóban forgó hírvivőt, a másik pedig az érvet, a mondandót. Mikor embereket képmutatónak minősítünk, mikor a képmutatás az érvünk, mikor támadásként élünk vele, akkor ez történik. Másokat megsebezni könnyű. Fájdalmat okozni könnyű. Végtére is, az illető esendő. De érdekes, hogy nem szoktuk megvitatni, nem szoktuk bírálni a jótékonykodás mondandóját. Ez a status quo, olyan helyzetben találjuk magunkat, ahol a személy elleni támadás túl könnyű, és a mondandó elleni támadás gyakran tabu. Mi az oka? A jótékonyságra zömmel tabuként tekintünk. Nem szívesen bíráljuk, valójában jótettként gondolunk rá. Ezért tehetünk sok mindent a jótékonyság nevében. (Nevetés) Ha ürügyet keresnek meztelen naptár gyártásához, hivatkozzanak a jótékonyságra. Ha ürügy kell maratonfutásra, hivatkozzanak a jótékonyságra. Ha ürügyet keresnek arra, hogy három barátjukat rávegyék, öntsenek fejükre vödörnyi jeges vizet, (Nevetés) hivatkozzanak a jótékonyságra. Nehéz bírálni a jótetteket. Ugyanazt gondoljuk a jótékonyságról, de nem minden jótékonyság ugyanolyan, nem minden problémafelfogás egyformán hatékony. Az általam vezetett szervezet, a 180 Degrees Consulting arra szakosodott, hogy mérje egyes programok és szervezetek társadalmi hatását. Kiderült, hogy bizonyos fölfogások, bizonyos jótékonyságok százszor, sőt ezerszer hatékonyabbak, mint mások. Ebből következik, hogy érdemesebb a megfelelő tettel, a leghatékonyabbal foglalkozni, és nem pedig vaktában valamivel. A tett csupán eszköz célunk elérésére. Ezzel foglalkozunk, mikor valakit képmutatással vádolunk, de sokkal lényegesebb a hatást tartani szem előtt. Sokkal lényegesebb, mert a világban tengernyi baj van, de időnk, erőforrásaink, pénzünk véges, nem engedhetjük meg magunknak a lehetségesnél kisebb hatást. Nem tehetjük meg, hogy csupán a jó érzésre törekvés jegyében tegyünk jót. Annak intellektuális törekvésnek is kell lennie. Mondok egy példát. Mondjuk, van 42 000 dollárunk, melyet vakok megsegítésére szeretnénk költeni. Többféleképp költhetjük el. Az egyik, hogy nem adjuk oda. A másik, hogy vezetőkutya kiképzésére fordítjuk. A 42 000 dollár kb. egy kutyára elég. A harmadik lehetőség, hogy olcsó szemműtétekre költjük Indiához hasonló helyeken. Egy műtét 75 dollárba kerül. Így tehát a 42 000 dollárral vagy egy vakon sem segítünk, vagy egy személyen segítünk, vagy 560 vak emberen. Nem hiszem, hogy tabutéma az érv, hogy ne kutyaképzésre adjunk pénzt, bármilyen aranyosak s fontosak legyenek is a kutyusok azoknak, akik használják őket; ehelyett olcsó szemműtétekre kell adnunk a pénzt. Tudom, hogy ez rosszul hangzik. Nem hangzik erkölcsösnek. Majdhogynem gonoszul hangzik. Ha már túl vagyunk a hatékony megoldáson, jöhetnek a kevésbé hatékonyak, de nem hiszem, hogy a kevésbé hatékonyt a hatékonyabb elé kéne helyeznünk. Mert amíg tabunak számít az egyes jótékony tettek hatásáról beszélnünk, addig a vakok száma nő, addig a szegények száma nő, többen nem jutnak hozzá a betegellátáshoz, oktatáshoz és közegészségügyhöz. Ezt pedig nem támogathatom. Azt szeretném, ha a legnagyobb hatást érnénk el, és nem hiszem, hogy ezt akkor érjük el, ha a képmutatásra vagy a jótékonyság hírvivőjére összpontosítunk. A mondandójára kell összpontosítanunk. Ez a leglényegesebb. Összefoglalom. Időről időre, mikor csak tehetjük, a hírvivőt célozzuk meg, nem a mondandót; a kampányolót, nem a kampányt; a személyt, nem az érveit. Holott pont az ellenkezője igaz. A lényeg, amelyre itt utalok, hogy nem a jótékonysági hírvivőt kell célba venni, és a jótékonysági mondandók bírálata többé már nem lehet tabutéma. Kicsinyes elmék az embereket utasítják el, a briliáns elmék az érveket cáfolják. Eleanor Roosevelt egyetértene ezzel. Ha legközelebb egy politikus, celeb, barát, vallási vezető, jótékonysági munkás valami olyat kér önöktől, amit vonakodnak megtenni, a mondandójukat cáfolják, ne pedig azt, akitől hallják. Ha legközelebb valakit képmutatónak nevez a barátjuk, szóljanak rá: "A mondanivalót cáfold, és ne a hírhozót utasítsd vissza!" A hírhozó képmutatásán lovagolva félrevezetjük magunkat, ám ha a mondandó érvényességét vizsgáljuk, akkor termékenyek leszünk, s elősegítjük a legnagyobb hatás elérését. Érdemes ezért küzdeni. Köszönöm. (Taps)