Swizz Beats: Értem.

Szóval mindenki lenémította a telefonját?

Nem fog ilyesmi zavarni, ugye?

Hang: Ööö, igen.

SB: Mert ha egyszer belelendülök,
akkor szeretek lendületben maradni.

Valamilyen támogatásra

szükség van a kreativitáshoz.

Tudjátok, kell valami,
ami megmozgatja a fantáziát,

ami lángra lobbantja 
a bennünk szunnyadó szikrát.

Élek-halok a zenéért és a művészetért,
amióta az eszemet tudom.

Ez már Dél-Bronxban így volt,
ahol felnőttem:

700. számú lakóház, 2E ajtó.

Amint kitettem a lábam,
mindenhonnan zene szólt.

Elbattyogsz a házak mögötti parkba,
ahol a DJ-k játszanak,

mások épp kosaraznak,

aztán a kézilabda pályára pillantasz,

és látod, hogy a kézipálya mögött
egy eszméletlen graffiti figyel,

talán Keith Haring készítette 
vagy Fab 5 Freddy.

Azonnal megszállt az ihlet.

Számomra a zene a gyógyír
az első perctől kezdve.

Ha bármi kiborít,

a művészethez fordulok;
a zenéhez és az alkotáshoz menekülök.

A zene magához öleli,
szeretettel tölti el az embert.

Egyszer az egyik nagybátyám azt mondta:
"Producer is lehetnél."

Mire én: "Mi az, hogy producer?"

Tudjátok, az egész 
családi vállalkozásként indult:

mi indítottuk útjára a Ruff Ryderst,

és aztán innen indult a DMX, Eve,

a Drag-On és a The LOX.

Amit a zeneiparban
el lehet érni, azt elértem.

Aztán egyszer csak eljutottam
arra a pontra, hogy magamba néztem,

és éreztem, hogy akkor tudok továbbra is
örömmel dolgozni, ha valamit visszaadok.

Tudjátok, a The Dean Collection
családi múzeumként indult,

hogy fennmaradjon a nevünk.

Valami, amit a gyerekeimnek
kell majd továbbadni

a következő generációknak.

Viszont felmerült bennem,

hogy a The Dean Collection 
nem önmagáért van,

a The Dean Collection mindenkié.

Manapság egyes galériákba 
akkor teheted be a lábad,

ha van legalább 50 rongyod,
különben kinéznek.

Úgy érzem, hogy sokan 
erre a kifogásra hivatkozva

hanyagolják a művészetet.

Úgy érzik, hogy a művészet 
csak amolyan úri muri.

Micsoda?!

Ennek véget kell vetnünk,
helyére kell ezt tennünk.

Így jutottunk a nejemmel
arra az elhatározásra,

hogy segítenünk kell,
hogy bejuthassanak ide azok a fiatalok,

akik nem értik a művészvilágot,

akiknek nem osztottak lapot,

és elindítottuk
a "Jutalék nélkül" programot.

Ez egy nagy buli.

Egy-egy alkalomra harmincvalahányezer
meghívó megy ki.

Ingyen étel, ingyen ital,

ingyen koncert.

Ingyen tanulhatsz,

mert szerintem
az oktatás is legyen ingyen.

Eljutottunk Sanghajba és Londonba,

elmentünk Berlinbe is,

de otthon, Dél-Bronxban is
rendeztünk ilyet.

Egy ilyen "Jutalék nélkül" rendezvényen

néhány dollárért is kaphatsz valamit,

de akár százezreket is elkölthesz.

Minden műkedvelőnek van ajánlatunk.

És amit mi csinálunk, az teljesen más,
mint amit általában egy galéria.

A művész az eladások 
teljes összegét megtartja.

Na de mi van a "Jutalék nélkül" után,

miből tud megélni,
hogyan tud fejlődni anélkül,

hogy eladná a lelkét a mókuskerékben?

A tesóm, Sean "Diddy" Combs
üzlettársa voltam

abban a 21 millió dolláros üzletben,

ami Kerry James Marshallt

a ma élő legkeresettebb
afroamerikai alkotóvá tette.

"Világcsúcsot döntöttél" – mondtam.

Mire a művész:

"Ja, de nem tudom, 
hogy sírjak vagy nevessek."

Amikor először adta el egy képét,
alig százezret kapott érte.

És most képzeljétek el, hogy az a kép
ami akkor alig volt százezer,

most 21 milláért kel el,

és ezt otthonról, a kanapén ülve
kell végignézned.

Vagyis az egészből még 5%
részesedést sem kaptál.

Ha jobban belegondolok,

producerként és szövegíróként

minden alkalommal, 
amikor leadnak a rádióban,

fizetnek nekem.

Minden alkalommal, 
amikor szól a dalom egy filmben,

fizetnek nekem.

Minden egyes alkalommal

fizetnek nekem.

A képzőművészeknek csak egyszer fizetnek.

Hogyhogy? Hiszen a képeket is
többször adják-veszik.

Pedig az az alkotás
egész életében azé a művészé,

egyesek mégis tízszer, tizenötször

néha akár százszor többet keresnek rajta,
mint maga az alkotó.

Szóval előálltam a Dean's Choice
elnevezésű ötlettel.

MIkor értékesítőként

vagy gyűjtőként

elviszed a művet, mondjuk
a Sotheby's aukciósházba,

azon van egy cetli, amin ez áll:

"Hé, srácok! Az a helyzet,
hogy ez a művész ma is él!

300%-ot kerestél ezzel a befektetéssel,

ennek az alkotónak a művével.

Miután eladtad, ajánlj fel
valamennyit neki ebből, mindegy mennyit."

Szerintem ha csak öten is így tesznek,

az lavinát indítana el a művészvilágban.

Európában ez már el is kezdődött.

A zeneiparban pedig van is ilyen:

jogdíjnak hívják.

És ebből a művészek meg tudnak élni,

a zenészek meg tudnak élni,

évről évre –

abból a mellékjövedelemből,
ami a jogdíjból folyik be.

Hogyan tudnánk összehozni 
a kreatív embereket,

hogy egymást segítsék?

Van egy közös projektünk Timbalanddel.

Verzuz a neve és már három éve
dolgozunk rajta.

Aztán meg jött ez a nehéz időszak,

és mindenki felment a közösségi médiára,

hogy ott fejezze ki önmagát.

Szóval a következőt csináltuk:
eljátszottam a legjobb dalaim,

ő is eljátszotta a legjobb dalait,

és felmentünk az Instagram Live-ra.

(Videó) (Nevetés)

Timbaland: Jó a buli, mi?

Éljen a kultúra! Kezdjük!

SB: Sokan azt mondják erre, "párbaj",

de mi nem használjuk a "párbaj" szót,

mert épp elég harc van 
a világban manapság.

Tanulva bulizásnak hívjuk inkább.

Már vagy kilencszer-tízszer megrendeztük.

Eleinte húszezren néztek minket,

de tegnap már 750.000 ember
volt a chatszobában.

És még nem beszéltünk
a "Verzuz-hatás"-ról.

A "Verzuz-hatás" akkor éri el a művészt,

amikor részt vesz a Verzuzban.

Ott van például Babyface és Teddy Riley.

Milliókkal nőtt mindkettőjük nézettsége.

A dalaik újra megjelentek a listákon.

És ha megnézzük az első Verzuzt,
amiben hölgyeké volt a porond,

azóta mind Erykah Badu, mind Jill Scott

hét helyen szerepel a Top 20 listán.

Hát ez a Verzuz-hatás.

Milliónyi, milliónyi élmény.

Ilyet korábban sohasem láttam.

És úgy érzem, hogy így ezek az előadók
ma kapják meg a csokrokat,

most, amikor élvezhetik is az illatukat – 
és ez nagyszerű dolog.

Ez nekem sokat jelent,

mert rengetegszer kiütöttek,

játszadoztak és átvágtak vagy százszor.

Viszont előadóként is meg kell érteni 
a dolog üzleti oldalát,

hogy eljuthassunk arra a szintre,
ahová tartozunk.

Mert mi, alkotók, 
roppant érzelmesek vagyunk,

azt mondjuk: "Vesződjön ezzel valaki más,
nekem más dolgom van."

De nemcsak kreativitásra van szükség,
hanem tudásra is,

épp ezért ültem vissza az iskolapadba,

és vettem elő a plajbászt
jóval harminc fölött.

Meg kell ismernünk a dolgok működését.

Ehhez viszont bele kell ásnunk
magunkat a témába,

hogy szert tegyünk a tudásra,
amely felvértez bennünket

egy olyan világban,
ami kihasználja az alkotókat.

Így jobb döntéseket hozhatunk,

és véget vethetünk
az éhező művész életútnak.

Ha nem óvjuk a művészetet,

a jövőnket hagyjuk veszni,

és veszni hagyjuk a világot is.

Az alkotás gyógyerővel bír.

Most meg miért húzzák be a függönyt?

Vége, pakolunk.

(Sóhajt)

Hang: Ez tetszett. Jól beszéltél.

SB: (Nevet)