Héraklész, a legerősebb élő ember, egy hozzáillően hatalmas szívvel. Orfeusz, a természet elbűvölője és a zene mestere. Kasztór és Polüdeukész, a trükkös ikrek, akik egy tojásból keltek ki. A Boreádok, az Északi Szél gyermekei, akik képesek cikázni a levegőben. Hosszú ideig barangoltak ezek a hősök az ókori Görögország területén, új legendákat hozva létre, bárhová is mentek. De egyik kalandjuk sem volt oly nagyszerű, mint amikor összefogtak egy Iaszón nevű fiatalember kedvéért. Évekkel ezelőtt Iaszón nagybátyja, Peliasz könyörtelenül elvette Thesszália trónját Iaszón nagyapjától. Amikor Iaszón visszatért az apja elorzott udvarába, a gyáva király egy látszólag lehetetlen feladattal bízta meg: keljen át a nyüzsgő tengeren Kolkhiszba, és lopja el egy repülő kos aranygyapját Aiétész király orra elől. Peliasz megígérte, hogy lemond a trónról, ha Iaszón megszerzi a gyapjút. Hősies küldetése meghatotta az isteneket, ezért szétküldték Iaszón segélyhívását, aki emiatt hamarosan összegyűjthetett egy változatos legénységet. Ezek a hősök a számtalan tengerész, jövendőmondó, és lázadó félisten mellett argonautáknak nevezték el magukat erős hajójuk után. De az előttük álló út elmondhatatlan borzalmakkal volt tele – ami még a legádázabb hősöket is próbára tette. Első állomásuk Lémnosz volt, egy sziget, ahol a nők megöltek minden férfit. Büntetésként Aphrodité émelyítő bűzzel átkozta meg őket – de ez nem állította meg Iaszónt, hogy ikreket nemzzen a királynővel. A legénység többi része szintén új románcokba gabalyodva találta magát; amíg Héraklész meg nem fenyítette őket hőshöz méltatlan viselkedésükért. Végül továbbhaladtak a Medvék hegyére, egy szigetre, ahol egy csapat ősi, hatkezű szörny élt a békés doliónok mellett. Míg a klán tárt karokkal üdvözölte az argonautákat, a szörnyek lerohantak a hegyekből, és sziklákat dobáltak a kikötött hajóra. Héraklész egyedül tartotta fel őket, mielőtt társai csatlakoztak a verekedéshez. A diadalittas hősök győzelmüktől megrészegülve hajóztak tovább – hogy aztán a szél visszafújja őket a szigetre néhány viharos éjszaka múlva. A viharban a doliónok támadóknak gondolták a jövevényeket. Az argonauták sem voltak tisztában a környezetükkel, és zavartan harcoltak a sötétben, megritkítva az ellenség sorait. De a reggeli fény szörnyű igazságot tárt fel: az áldozataik korábbi házigazdáik voltak. Iaszón már megint engedte, hogy elvonják legénysége figyelmét, és ezúttal szörnyű árat fizetett érte. Magatartását szégyellve eltökélte, hogy csak a gyapjúra fog összpontosítani, de még ez a sietség is végzetesnek bizonyult. Amikor egy vízi nimfa elrabolta Héraklész fegyverhordozóját, Iaszón továbbhajózott – nem tudva, hogy legerősebb társa hiányzik. A megmaradt argonauták addig folytatták küldetésüket, amíg meg nem álltak egy öreg ember látványa miatt, akit hárpiák vettek körbe. Ő volt Phineusz, egy Zeusz által elátkozott látnok, akinek öregséget, vakságot és végtelen kínzást kellett elviselnie, amiért elárulta jóslatait. Sorsától meghatódva a szélfivérek nekiestek a rajnak, biztosítva Phineusznak egy kis felmentést büntetése alól. Cserébe a látnok elmondta nekik, hogyan lehet legyőzni a következő félelmetes próbatételt: a Szümplégadeszt, egy pár csattogó sziklát, ami a hajókat szilánkosra törte. De előtte az argonautáknak el kell manőverezniük a pokol szája mellett, a vérszomjas Amazonok szigete körül, valamint képzelgéseket előidéző égbolt alatt. Ezek a kalandok férfiakban és morálban is sokba kerültek a legénységnek – és néhányan attól féltek, hogy elvesztik ép elméjüket. Mikor elérték a csattogó sziklákat, a fáradt legénység remegett a félelemtől. De Phineusz tanácsa visszhangzott a fejükben. Az argonauták szabadon engedtek egy árva galambot, és a nyomában haladva sértetlenül jutottak át. Csak egy hajszálon múló megmenekülésükkel Kolkhisz végre az argonauták látóterébe került. Míg Iaszón pihent és ünnepelt a legénységével, érezte, hogy útjuk lassan szétválik. Ahogy a gyapjú eszébe ötlött, tudta, hogy egyedül kell megszereznie. De azt nem sejtette, hogy ezért az utolsó feladatért fizeti majd a legszörnyűbb árat.