Amikor az előadásomra készültem

elgondolkodtam az életemen,
és azon töprengtem,

pontosan mikor is kezdődött
az én "utazásom".

Hosszú idő után sem jöttem rá,

hol kezdődik, hová tart, hogyan
végződik a történetem.

Azt hittem, hogy akkor kezdődött,

amikor egy délután édesanyám azt mondta,

hogy kétéves koromig már három
elrendezett házasságtól menekültem meg.

Vagy egy este, amikor 8 órán át
nem volt áram a falunkban,

körülültük édesapámat,

és arról mesélt, hogy kiskorában küzdenie
kellett azért, hogy iskolába járhasson,

mert nagyapánk azt akarta, hogy a földeken
dolgozzon vele együtt.

Vagy egy sötét éjjelen, 16 évesen,

amikor három gyerek jött oda hozzám,
és azt súgták a fülembe,

hogy a barátomat megölték
becsületgyilkosság címén.

De később rájöttem,

hogy mindezen pillanatok
meghatározó hatással,

voltak az életemre,

de nem ezek jelentették
"utam" kezdetét.

A valódi kezdetét akkora teszem,
amikor a vályogházunk előtt,

a pakisztáni Sindh északi részén,

édesapám megfogta az akkor
14 éves anyám kezét,

és úgy döntöttek, elhagyják a falut,

hogy olyan helyre menjenek, ahol
gyermekeiket iskolába küldhetik.

Néha úgy érzem, hogy az életem

a döntéseik és bölcs választásaik
miatt alakult így.

Ugyanígy az ő döntésük volt,

hogy engem és testvéreimet nem
szakítanak el a gyökereinktől.

Akkor is, amikor a csak Ribabad néven
emlegetett faluban éltünk,

melynek jelentése "a szegények faluja",

apám mindent megtett, hogy legyen
egy házunk a vidéki szülőföldünkön is.

Családunk a Balochistan hegyvidéken élő

Brahui nevű őslakosoktól származik.

A Brahui vagy Brohi hegylakót jelent,
és ez a nyelvünk neve is.

Édesapám szigorúan ragaszkodott hozzá,
hogy megtartsuk hagyományainkat,

és hála neki, életemet boldogan éltem
dalok, hagyományok, mesék, hegyek,

és a birkanyáj körében.

Ugyanakkor a két véglet megélése,

a falum és hagyományai,

valamint az iskola modern tanítása
között nem volt könnyű.

Tudtam, hogy én voltam az egyetlen
lány, akinek ekkora szabadság adatott,

és emiatt bűntudatom volt.

Mialatt én Karachiban és Hyderabadban
iskolába jártam,

sok unokatestvéremet és gyerekkori 
barátnőmet kiházasították.

Néhányukat idősebb férfihez adták,
mások házassági csere miatt házasodtak,

és volt, aki második feleség lett.

A szemeim előtt áldozott le egy gyönyörű
hagyomány és varázsa,

amikor láttam, hogy egy lánygyermek
születését szomorúság lengi körül,

és hogy a nőknek mindig azt tanították,
legfőbb erényük a türelem legyen.

16 éves koromig

szomorúságomat sírással enyhítettem,

főként éjjel, amikor mindenki aludt.

Csak szipogtam a párnába fúrt fejjel,

amíg egy éjjel meg nem tudtam, hogy
egy barátnőmet megölték,

a család becsülete érdekében.

A becsületgyilkosság olyan hagyomány,

amely során a házasság előtti 
vagy kívüli kapcsolattal

meggyanúsított nők és férfiakat

a családjuk megöli.

A gyilkos általában a báty, az apa vagy
egy nagybácsi.

Az ENSZ szerint 1000 becsületgyilkosságot
hajtanak végre Pakisztánban

évente, és ez csak
a bejelentett esetek száma.

Egy gyilkos hagyomány
szerintem teljesen értelmetlen,

és tudtam, hogy tennem kell valamit.

Nem akartam könnyek között elaludni.

Tenni akartam valamit, bármit,
hogy ennek véget vessek.

16 éves voltam. Verseket kezdtem írni,

és házról házra menve
beszéltem a becsületgyilkosságokról,

hogy miért történnek,
miért kell megállítanunk,

felhívni rá a figyelmet.

Végül találtam egy sokkal jobb
megoldást a probléma kezelésére.

Akkoriban egy nagyon kicsi, egyszobás
házban laktunk Karachiban.

Minden évben a monszun idején
a házunkat elöntötte a víz,

esővíz és szennyvíz.

Anyám és apám pedig hordták ki a vizet.

Akkoriban volt, hogy apám hazahozott
egy nagy gépet: egy számítógépet.

Annyira nagy volt, úgy tűnt, hogy az
egyetlen szobánknak elfoglalja a felét,

és annyi részből állt, és annyi kábelt
kellett csatlakoztatni.

De akkor is ez volt
a legizgalmasabb dolog,

ami a húgaimmal
és velem történt mindaddig.

Legidősebb öcsém, Ali lett
a számítógép felelőse,

nekünk 10-15 perc idő jutott naponta.

Mivel én voltam a legidősebb
nyolcunk között,

én használhattam utolsóként,

és csak azután, ha elmosogattam,

kitakarítottam, segítettem anyámnak
elkészíteni a vacsorát,

és megágyaztam mindenkinek a földön
egy-egy plédet leterítve.

Ezek után rohantam a számítógéphez,

csatlakoztam az internethez,

és gyönyörrel csodálkoztam
10-15 percen át.

Fel is fedeztem akkor egy honlapot,
amit "dzsúgle"-nek hívtak.

[Google] (nevetés)

Kétségbeesetten igyekeztem
tenni valamit a hagyományunk ellen.

Jó hasznát vettem a Google-nak,
és felfedeztem a Facebookot,

az oldalt, amelyen az ember a világon
bárkivel kapcsolatba tud lépni.

Így Karachiban lévő csöpp, 
csupasz szobámból kapcsolatba léptem

emberekkel az Egyesült Királyságban,
az USA-ban, Ausztráliában

és Kanadában, 
és létrehoztam egy kampányt,

melynek neve: ÉBREDJ FEL,
a becsületgyilkosságok ellen.

Mindössze néhány hónap alatt
óriási sikere lett.

Rengetegen támogattak
a világ minden pontjáról.

A média is csatlakozott hozzánk.

Sokan megkerestek minket,
és segítettek a figyelem felkeltésében.

Hatására az interneten túllépve
elérte a szülőfalum utcáit,

és felvonulásokat,
tiltakozásokat szerveztünk.

Próbáltunk a pakisztáni politikán
változtatni a nők érdekében.

És miközben azt gondoltam,
hogy minden tökéletes,

a csapatommal, ami a barátaimból és
az akkori szomszédaimból állt,

azt hittük, hogy minden jó úton halad,

fogalmunk sem volt a nagy ellenállásról,
ami utolért minket.

A közösségünk szemben állt velünk,

azt állítva, hogy iszlámellenes
viselkedést terjesztünk.

Ezekben a közösségekben több száz éves
hagyományokat kérdőjeleztünk meg.

Emlékszem, apám névtelen leveleket kapott,

melyekben az állt:
"A lányod nyugati kultúrát terjeszt

a tisztességes társadalomban."

Egyszer még az autónkat is
megdobálták kővel.

Egyik nap, amikor az irodába mentem,
a fémtáblánkat horpadtan,

törötten találtam, mintha többen,
valami nehéz tárgyat vágtak volna hozzá.

Annyira elmérgesedett a helyzet, hogy
sokszor el kellett rejtőznöm.

Felhúztam az autó ablakát,

elkendőztem az arcom,
nem beszéltem, ha nyilvános helyen voltam.

Akkor vált igazán szörnyűvé a helyzet,
amikor az életem is veszélyben forgott,

és vissza kellett térnem Karachiba.
Ezzel a tevékenységünk leállt.

Karachiba visszatérve, 18 évesen,

azt hittem, ez volt életem
legnagyobb kudarca.

Teljesen össze voltam törve.

Tinédzserként magamat okoltam
a történtekért.

Végül pedig,
amikor elkezdtünk gondolkodni,

rájöttünk, hogy ez tényleg
az én és a csapatom hibája volt.

Két oka volt annak, hogy a kampány
hatalmas kudarcba fulladt.

Az egyik,

hogy az emberek alapvető értékeivel
álltunk szemben.

Nemet mondtunk egy olyan dologra,
ami nagyon fontos volt számukra,

megkérdőjeleztük a becsületkódexüket,

és megsértettük őket a folyamat során.

A második dolog, amit 
nagyon fontos volt megértenem,

a csodálatos és meglepő tanulság,

hogy nem vontunk be valódi hősöket,

akiknek magukért kell küzdeniük.

Azokat a falvakban élő nőket,
akikért mi az utcán küzdöttünk.

Akárhányszor visszatértem,

az unokatestvéreimet és barátaimat
sebhelyekkel az arcán láttam,

és megkérdeztem őket: "Mi történt?"

Amire azt mondták, "megvert a férjem."

De hát értetek küzdünk az utcákon!

Változtatunk a politikán.

Hogy lehet, hogy ez
az ő életükre nincs hatással?

Akkor jöttünk rá
egy számunkra fantasztikus dologra.

Egy ország politikája nincs feltétlenül

mindig hatással a törzsi,
és a falusi közösségekre.

Megdöbbentő volt. És azon töprengtünk,
hogy nem tudnánk-e tenni valamit ez ellen.

Rájöttünk, hogy egy hatalmas űr tátong

a hivatalos politika és a valóság között.

Ekkor döntöttük el, hogy valamit
másképp kell csinálnunk.

Stratégiákat fogunk alkalmazni,

és bocsánatot fogunk kérni.

Igen, bocsánatot.

Visszamentünk a közösségekhez,

és elmondtuk, hogy
szégyelljük azt, amit tettünk.

Azért jöttünk, hogy elnézést kérjünk,
és szeretnénk titeket kompenzálni.

Hogyan tesszük mindezt?

Támogatni fogjuk a kultúrátok
három ágát.

Tudjuk, hogy a legfontosabbak
a zene, a nyelv és a hímzés.

Senki nem hitt nekünk.

Senki sem akart együttműködni velünk.

Sokat kellett győzködnünk a közösségeket,
tárgyalni kellett velük,

mire végül belementek,
hogy támogassuk a nyelvüket,

egy mesékből és törzsi mondákból
összeállított könyvvel.

Támogatjuk a zenéjüket,

a törzsi dalokról és hagyományos
dobolásról készített CD-vel.

A harmadikat, a kedvencemet,

a hímzést pedig úgy támogatjuk,
hogy a falu központjában,

a nők minden nap összegyűlhetnek hímezni.

Így kezdődött az egész.

Az első faluval együttműködve
létrehoztuk az első központot.

Csodálatos nap volt.

Beindult a központ.

A nők elkezdtek járni hímezni,

és részt vettek az életüket megváltoztató
oktatási programban,

megtudták, mik a jogaik,
mit mond az iszlám a jogaikról,

tanultak vállalkozásalapításról,
hogyan kereshetnek pénzt,

és annak segítségével, hogyan
kereshetnek még többet.

Megtanulták, hogyan küzdjenek
az életüket tönkre tevő

évszázados hagyományok ellen.

Az iszlám szerint valójában

a nőknek és a férfiaknak
egymás mellett kellene állniuk.

A nők nagyra becsültek,
de erről nem hallunk sosem,

erről ők sem hallottak sosem,

el kellett mondanunk nekik,
hogy tudniuk kell,

milyen jogok illetik őket,
és hogyan érvényesíthetik azokat,

mert ők megtehetik, mi viszont nem.

Ez volt tehát az a modell, ami
fantasztikus eredményeket hozott.

A hímzésen keresztül
támogattuk a hagyományaikat.

Elmentünk a faluba.
Mozgósítottuk a közösséget.

Egy olyan központot hoztunk létre,
ahová 30 nő járt 6 hónapon át,

és megtanulták, hogyan adjanak
értéket a hagyományos hímzéshez,

hogyan fejlesszenek egy vállalkozást.
Tanultak egyéni készségeket,

és megtudták, mik a jogaik, hogyan
mondjanak nemet azokra a szokásokra,

hogyan álljanak ki magukért
vezérként, és a társadalomért.

Hat hónap után ezeket a nőket
hitelhez és piacokhoz juttattuk,

amely által közösségükben
helyi vállalkozóvá válhattak.

A projektet Sughar névre kereszteltük.

A sughar szó számos pakisztáni
nyelvben használatos.

Azt jelenti, képzett és magabiztos nő.

Komolyan hiszem, hogy női vezetőkhöz
csak egy dologra van szükség:

megmutatni nekik, hogy mindenük
megvan ahhoz, hogy vezetővé váljanak.

Az itt látható nők

komoly képességgel bírnak ahhoz,
hogy vezetőkké váljanak.

Annyit kellett csak tennünk, hogy
lebontsuk az őket övező korlátokat,

amit végül megtettünk.

De mikor azt gondoltuk,
hogy minden jó úton halad,

megint minden fantasztikus volt,

a beleütköztünk a következő akadályba.

Sok férfi látni kezdte, hogy
feleségük változáson megy át.

"Többet beszél,
döntéseket hoz."

"Úristen, mindent ő intéz
a házban."

Megtiltották nekik, hogy
a központokba járjanak,

és akkor rájöttünk, itt az idő
a 2-es számú stratégia bevetésére.

A pakisztáni divatiparhoz fordultunk,

és elkezdtük kutatni, mi történik ott.

Kiderült, hogy a divatipar Pakisztánban
nagyon erős és napról napra nő,

de kevés hozzájárulás
érkezett a törzsek részéről,

és kevés hozzájárulást kaptak
a törzsek, főként a nők.

Ezért úgy döntöttünk, hogy elkészítjük
minden idők első törzsi női divatmárkáját,

amely a Nomádok nevet kapta.

Így a nők kezdtek többet keresni,

és pénzügyileg jobban
hozzájárultak a háztartáshoz.

A férfiaknak el kellett gondolkodniuk
mielőtt megtiltották a nőknek,

hogy a központokba menjenek.

(Taps)

Köszönöm. Köszönöm.

2013-ban egy központ helyett,
az első Sughar Hub-ot indítottuk el.

Társultunk a TripAdvisorral,

létrehoztunk egy épített termet
a falu központjában,

és rengeteg más szervezetet hívtunk meg,
hogy ott együtt dolgozzanak.

Létrehoztuk a platformot
a non-profit vállalatoknak,

hogy más ügyekért is tehessenek,

melyeken a Sughar projekt nem dolgozik.

Így könnyen tarthatnak ott tréningeket,

használhatják mezőgazdasági
képzésekre, vagy akár piacként.

Bármire, amire szeretnék.

És fantasztikusan csinálják a mai napig.

Eddig 900 nőt tudtunk támogatni,

Pakisztán 24 falujában.

(Taps)

De tulajdonképpen nem is ez a célom.

Az az álmom, hogy a következő
10 év alatt 1 millió nőhöz tudjak eljutni,

hogy ez
biztosan megtörténjen

idén elindítottuk az USÁ-ban,
a Sughar Alapítványt.

Ez nem csak a Sughart fogja támogatni,
hanem sok más pakisztáni szervezetet,

hogy az ötletet megismételjük,

és minél innovatívabb
megoldásokat találjunk,

a Pakisztán vidéki részein élő nők
képességeinek kibontakoztatásához.

Nagyon szépen köszönöm.

(Taps)

Köszönöm. Köszönöm. Köszönöm.

Chris Anderson: Khalida, a természet
eleven erejét látom benned megtestesülni.

A történeted sok
szempontból is hihetetlen.

Elképesztő, hogy ilyen fiatalon
hogyan érhettél el ennyit,

erődnek és találékonyságodnak
köszönhetően.

Ezért a következő lenne a kérdésem:

Látványos elképzelés eljutni 1 millió
nőhöz és segíteni, hogy kibontakozzanak.

A jelenlegi siker mennyire függ tőled,

elragadó személyiséged erejétől?

Mekkora ennek a jelentősége?

Khalida Brohi: Úgy gondolom, hogy
az én dolgom inspirálni,

az álmomat továbbadni.

Nem tudom tanítani, hogyan kell csinálni,
mert rengeteg módja van ennek.

Mi csak 3 lehetséges utat próbáltunk ki,

de több száz különböző út van arra,
hogy segítsünk a nőknek kibontakozni.

Én csak inspirálok másokat,
ez a dolgom.

És továbbra is tenni fogom,
hogy a Sughar tovább fejlődhessen.

Terveink szerint további 2 falut
vonunk még be,

és úgy vélem, hamarosan
Pakisztán határain is túllépünk

Dél-Ázsia felé és még tovább.

CA: Nagyon tetszett, ahogyan
a csapatodról beszéltél.

Hiszen mindannyian
18 évesek voltatok akkor.

Hogyan is nézett ki ez a csapat?

Iskolai barátnők, igaz?

KB: Azon gondolkodtam, hogy vajon
elhiszik-e, hogy a korom alapján

a falumban már nagymamának
kellene lennem?

Anyám 9 évesen ment férjhez,
és én vagyok a legidősebb hajadon nő

a falumban, aki semmit sem
kezd az életével.

CA: Várj, nem kezdesz semmit?

KB: Nem.
CA: Oké.

KB: Az emberek nagyon sokszor sajnálnak.

CA: De mennyi időt töltesz most
tulajdonképpen Balochistanban?

KB: Ott élek.

Még mindig Karachi és Balochistan
között lakunk.

A testvéreim mind iskolába járnak.

Én vagyok a legidősebb nyolcunk közül.

CA: De amit te csinálsz, az biztosan
fenyegetően hat pár emberre ott.

Hogyan tudsz vigyázni magadra?
Biztonságban érzed magad?

Vannak még gondok?

KB: Ezt a kérdést jó párszor
feltették már,

és úgy érzem, hogy a "félelem" szó
lepereg rólam,

viszont egyfajta félelmet érzek,
ami ettől különbözik.

A félelem, hogy ha engem megölnek,
mi lesz azokkal az emberekkel,

akik engem annyira szeretnek.

Anyám késő estig vár, hogy hazaérjek.

Húgaim sokat szeretnének tőlem tanulni,

és sok-sok lány van még a közösségben,
akik beszélni szeretnének velem,

és megkérdezni különböző dolgokról,

és nemrég el is jegyeztek. (Nevet)

(Taps)

CA: Ő is itt van? Állj fel, kérlek.

(Taps)

KB: Az elrendezett házasságoktól menekülve
saját magam választottam férjet

a világ másik oldalán, Los Angelesben.
Teljesen más világ.

Egy évig kellett küzdenem.
De ez egy másik történet.

De azt hiszem, ez az egyetlen dolog,
amitől félek.

Nem szeretném, hogy anyám hiába
várjon egy este.

CA: Azok az emberek tehát,
akik szeretnének segíteni,

talán vehetnek pár ruhát,

amiket te hozol magaddal,

és amelyek tényleg a balochistani
hímzéssel készültek?

KB: Így igaz!

CA: Részt vehetnek az
alapítvány munkájában.

KB: Persze. Annyi emberre van
szükség, amennyire csak lehet,

mert most az alapítvány egy
kezdődő folyamat.

Igyekszem sokat tanulni arról,
hogyan kell működtetni,

hogyan kell pénzügyi forrásokat szerezni,
más szervezetekkel kapcsolatba lépni,

és különösen az e-commerce-ről,
ami számomra teljesen új.

Hidd el, nem vagyok divat őrült.

CA: Nos, hihetetlen élmény volt,
hogy itt voltál velünk.

Kérlek, maradj továbbra is bátor,
okos és vigyázz magadra.

KB: Nagyon szépen köszönöm.
CA: Köszönöm, Khalida. (Taps)