Az autizmus sokak számára ismerős fogalom. Például vannak, akik úgy vélik, az autisták olyan világos bőrű férfiak, akik monoton hangon beszélnek, és állandóan egy dolgot ismételgetnek. Sokak szerint az autisták nem ismerik a jó és a rossz közti különbséget, kerülik a figyelmet, és általában rosszkor mondanak rossz dolgokat. Egyesek úgy vélik, az autisták képtelenek beilleszkedni egy közösségbe, nem túl viccesek és kevés az empátiájuk. Ha egyetértenek az elhangzottakkal, sajnálattal kell közölnöm, hogy téves képzeteik vannak az autizmusról. Honnan tudom ezt? Mivel én is autista vagyok. Én is megszállotja vagyok bizonyos dolgoknak, mint az elektronika vagy a tömegközlekedés, de nem ez határozza meg a személyiségem. A magunk módján mindannyian különlegesek vagyunk. Azonban nincs túl sok elérhető információ arról, pontosan milyen is egy autista élete, ezért az emberek gyakran hagyatkoznak az előítéletekre. Ezt a médiában is gyakran láthatjuk. A médián belüli leggyakoribb sztereotípiák a társas kapcsolatokra való képtelenség, az empátia hiánya, valamint a zsenialitás. Az autizmussal kapcsolatos tájékozatlanság azonban nem áll meg itt. Tudták, hogy vannak, akik keresik az autizmus ellenszerét? Mindezt azért, mivel az egészet olyan negatívnak látják, mint egy betegség. Sokan gondolják így, de számunkra az autizmus nem betegség, csupán eltérő gondolkodásmód, másféle világszemlélet. A mi agyunk máshogy működik, mint a legtöbb emberé. Gondoljanak erre úgy, mint az Xbox-PlayStation összehasonlítására! Mindkét konzol teljesítménye rendkívüli, csak más a programozási elvük. Ha egy Xbox-játékot egy PlayStationbe próbálunk tenni, nem fog működni, hiszen a PlayStation máshogy kommunikál. Ha a tükörbe nézek, egy máshogy gondolkodó embert látok. Ó, és még szép hajat is! (Nevetés) (Taps) A kérdés csupán az, tényleg beteg vagyok, ha máshogyan gondolkozom? A mai társadalomban autistaként élni leginkább azért problémás, mivel a világ nem nekünk lett kitalálva. Nagyon sok dologtól ki tudunk merülni. Számomra például szörnyű a nagy hangerő, ezért soha nem hallgatok túl hangosan zenét, és általában nem rajongok a nagy bulikért. Más autisták rosszul viselik az erős fényt és szagokat, vagy a ragacsos anyagokat. Mindezek előidézhetnek szorongást náluk. Gondoljanak csak az eddigi társas összejöveteleikre! Hangosan szólt a zene? Voltak igazán erős fények? Érezhető volt egyszerre több étel illata a levegőben? Többen is beszélgettek egyszerre? Ezek a dolgok lehet, önöket nem zavarták, de egy autistának elég megterhelő lehet. Az ilyen helyzetekben repetitív viselkedésbe kezdünk, ami olyan ismétlő mozdulatokból, hangokból, vagy véletlenszerű babrálásból áll, ami egy külsősnek abnormális lehet. Néhányan összeütik a kezüket, zajt csapnak vagy forogni kezdenek. Igazából, ez a mi saját módszerünk a valóságból való kiszakadásra. Gyakran elengedhetetlennek érezzük ezeket. Sokszor ezt mások rossz szemmel nézik, ezért el kell rejtenünk. Álcázásnak nevezik, amikor arra kényszerülünk, hogy elrejtsük autisztikus vonásainkat. Vannak, akik jobban értenek az álcázáshoz, mint mások. Én néha olyan jó vagyok az álcázásában, hogy az emberek a nagy leleplezésig nem is tudják, hogy autista vagyok. (Nevetés) De a nap végére ez már nagyon feszítő tud lenni. Ilyenkor még az esti házi feladat megcsinálása is nagyon fárasztó. Néhányan úgy vélik álcázási képességünk alapján, hogy ez a kigyógyulás az autizmusból. Pedig csupán szégyelljük megmutatni igazi, belső énünket. A másik gyakori, autizmussal kapcsolatos sztereotípia, hogy az autisták kevés empátiával bírnak. Ismét kiemelném, hogy ez nem igaz. Én például nagyon empatikus vagyok, csak nem igazán tudom jól kifejezni. Amikor egy barátom mesél arról, milyen problémákon megy keresztül, gyakran nem tudom, hogyan reagáljak. Ez az oka, hogy kevésbé látszom empatikusnak a nem autista barátaimhoz képest. A kisebb és nagyobb érzelmek kifejezése egyaránt nehéz feladat számomra. Ilyenkor teljesen szétfeszítenek az egyszerre előtörő érzelmek. Ezt azonban természetesen nem mutathatom ki így. Ha így tennék, pl. a boldogságomat óriási, vidám zihálással, csapkodással és hangos hurrázással fejezném ki. (Nevetés) Amin mind mosolyognának. (Nevetés) Legyen szó egy szuper szülinapi ajándékról, vagy egy tragikus hírről a híradóban, nem igazán tudok reagálni kirobbanás nélkül, ezért, ahogy már mondtam, álcáznom kell magam, hogy normálisnak tűnjek. A belső érzéseimnek nincsenek korlátjai, de az agyam csak extremitásokban tudja kifejezni magát vagy sehogy. Szóval... nem vagyok túl jó az érzelmek terén, máshogy kommunikálok, ez az oka, hogy autizmus-spektrumzavarral diagnosztizáltak. Ezzel a diagnózissal én, a barátaim és a családom is jobban megérthetjük az agyam működését. A világban a népesség körülbelül egy százalékát érinti közvetlenül az autizmus-spektrumzavar. Ez a szám folyamatosan növekszik. Ettől eltekintve még mindig kisebbségnek számítunk. Még mindig sokan vannak, akik nem tekintenek másokkal egyenlőnek. Ez itt a családom. A családomban van még egy autista rajtam kívül. Az édesanyám. Igen, egy felnőtt nő is lehet autista! Az apukám és a testvérem nem autisták. Néha az egymással való kommunikáció problémát jelent. Néha olyanokat mondok, mint például: "Torontói Union vasútállomás, igaz?" gondolván, hátha segítek nekik felidézni bizonyos szempontokat, Amikor összezavarodnak, gyakran többet kell mondjak a dologról. És gyakran, számos különböző módon magyarázunk el dolgokat, hogy a végén mindenki megértse. Azonban mindezek ellenére mind szeretjük egymást, és egyenlőként tiszteljük egymást. A "NeuroTribes" nevű könyvben Steve Silberman azt írja, az autizmust és más mentális betegségeket egyszerűen emberinek kéne tekinteni, az emberi spektrum természetes részének, nem pedig hibának. Ezzel én teljesen egyetértek. Ha az autizmust az emberi spektrum természetes részének tekintenék, akkor a világ sokkal kedvezőbb lenne az autisták számára. Én nem szégyellem, hogy autista vagyok. Lehet, hogy nem gondolkozom és nem viselkedek úgy, mint önök, de ugyanolyan ember vagyok, és nem vagyok beteg. Köszönöm! (Taps)