Egy ágrólszakadt ember, Estragon, üldögél egy fa mellett a szürkületben, és próbálja levenni a bakancsát. Hamarosan csatlakozik barátja, Vladimir, aki emlékezteti aggódó társát, hogy itt kell várakozniuk valakire, akit Godotnak hívnak. Így indul egy nyugtalanító körforgás, amelyben a két férfi azon vitázik, mikor érkezik meg Godot, miért várakoznak, és hogy egyáltalán a jó fánál vannak-e. Ettől kezdve a Godotra várva csak még furább lesz – de ez az a darab, amelyről úgy gondolják, hogy megváltoztatta a modern dráma arculatát. Az 1949 és 1955 között Samuel Beckett által írt darab egy egyszerű, de felkavaró kérdést taglal: mit kellene tenniük a szereplőknek? Estragon: Ne csináljunk semmit! Az biztonságosabb. Vladimir: Várjunk, és meglátjuk, mit mond. Estragon: Ki? Valdimir: Godot. Estragon: Jó ötlet. Az effajta rejtélyes párbeszédek és körkörös érvelések a fő jellemzői az abszurd színháznak, annak az irányzatnak, amely a II. világháború után emelkedett ki, és amely rátalált azokra a művészekre, akik az értelem megtalálásával küszködtek a pusztulásban. Az abszurdisták lecsupaszították a cselekményt, a karaktert és a nyelvet, hogy megkérdőjelezzék azok jelentését, és megosszák mélységes bizonytalanságukat a színpadon. Lehet, hogy ez nyomasztónak hangzik, de az abszurd a reménytelenséget humorral ötvözi. Ez tükröződik Beckett egyedi hozzáállásában a műfajhoz a Godot-ra várva darabban, amelyet úgy minősített: "tragikomédia két felvonásban". A tragédia nézőpontjából a szereplők be vannak zárva egy egzisztenciális rejtélybe: hiába várakoznak egy ismeretlen figurára, aki célt adna nekik, valójában az egyetlen céljuk a várakozás tényéből ered. Mialatt várakoznak, unalomba süllyednek, kifejezik vallásos félelmeiket, és az öngyilkosságon tűnődnek. De a komédia szemszögéből van egy kicsorbult humora helyzetüknek, amely a nyelvezetükön és a mozgásukon keresztül jön át. Interakcióik bizarr szójátékokkal, ismétlődésekkel és kétértelműségekkel vannak tűzdelve, valamint bohóckodással, énekléssel és tánccal, és őrülten cserélgetik kalapjaikat. Gyakran nem világos, hogy a közönségnek sírnia vagy nevetnie kéne – vagy egyáltalán Beckett látott-e különbséget a kettő között. Beckett Dublinban született, angolt, franciát és olaszt tanult, mielőtt Párizsba költözött, ahol élete nagy részét töltötte színművek, versek és prózák írásával. Bár Beckett örök szerelemben volt a nyelvvel, azért a csendnek is adott helyet: munkái szerves részévé tette a hézagokat, a szüneteket és az üresség pillanatait. Ezáltal névjegye legfőbb jellemzői az egyenetlen tempó és a fekete humor, amely aztán az abszurd színház körében népszerűvé vált, valamint kialakított egy titokzatos személyiséget, és elutasította, hogy tagadja vagy megerősítse a munkáival kapcsolatos feltevéseket. A nézőt találgatásokra készteti, szürreális világával és talányos szereplőivel, így fokozva érdeklődésüket. Az egyértelmű jelentés hiánya Godot-t mindig nyitott értelmezés tárgyává teszi. A kritikusok számtalan olvasatát nyújtották már a darabnak, a kétértelműség és spekuláció körében mozogva, amely végtére is magát a dráma cselekményét tükrözi. Értelmezték már a hidegháború, a francia ellenállás és Írország brit gyarmatosításának allegóriájaként. A két főhős dinamikája ugyancsak heves vitákat lobbantott ki. Értelmezik őket egy apokalipszis túlélőiként, egy idősödő házaspárként, két tehetetlen barátként, de még a freudi én és ösztön-én megszemélyesítéseként is. Beckett híres mondása szerint csak egy dologról biztos Vladimirral és Estragonnal kapcsolatban, és ez az, hogy: "keménykalapot viselnek". Mint az értelmezési találgatások és az őrjítő cselekmény, a beszédük ugyanazokat a köröket írják le, amint civódnak és tréfálkoznak, elveszítik a fonalat, és aztán felveszik ugyanott, ahol elveszítették. Vladimir: Kezdhetnénk talán az egészet elölről. Estragon: Az lehet, hogy könnyű lenne. Vladimir: A kezdet az, ami nehéz. Estragon: Kezdheted akárhonnan. Vladimir: Igen, de el kell döntened. Beckett arra emlékeztet bennünket, hogy akárcsak a mindennapi életünk, a színpadon megjelenített világnak sincs mindig értelme. Feltárhatja mind a valóságot, mind az illúziót, az ismerőst és az idegent is. És habár az egyértelmű elbeszélési mód még mindig vonzó a nézők számára, a legjobb színházak elgondolkodtatnak – és megváratnak.