Egy ágrólszakadt ember, Estragon,
üldögél egy fa mellett a szürkületben,
és próbálja levenni a bakancsát.
Hamarosan csatlakozik barátja, Vladimir,
aki emlékezteti aggódó társát,
hogy itt kell várakozniuk
valakire, akit Godot-nak hívnak.
Így indul egy nyugtalanító körforgás,
amelyben a két férfi azon vitázik,
mikor érkezik meg Godot, miért várakoznak,
és hogy egyáltalán a jó fánál vannak-e.
Ettől kezdve a Godot-ra várva
csak még furább lesz –
de ez az a darab, amelyről úgy gondolják,
hogy megváltoztatta
a modern dráma arculatát.
Az 1949 és 1955 között
Samuel Beckett által írt darab
egy egyszerű, de felkavaró kérdést taglal:
mit kellene tenniük a szereplőknek?
Estragon: Ne csináljunk semmit!
Az biztonságosabb.
Vladimir: Várjunk, és meglátjuk, mit mond.
Estragon: Ki?
Valdimir: Godot.
Estragon: Jó ötlet.
Az effajta rejtélyes párbeszédek
és körkörös érvelések
a fő jellemzői az abszurd színháznak,
annak az irányzatnak,
amely a II. világháború után
emelkedett ki,
és amely rátalált azokra a művészekre,
akik az értelem megtalálásával
küszködtek a pusztulásban.
Az abszurdisták lecsupaszították
a cselekményt, a karaktert és a nyelvet,
hogy megkérdőjelezzék
azok jelentését, és megosszák
mélységes bizonytalanságukat a színpadon.
Lehet, hogy ez nyomasztónak hangzik,
de az abszurd a reménytelenséget
humorral ötvözi.
Ez tükröződik Beckett
egyedi hozzáállásában
a műfajhoz a Godot-ra várva darabban,
amelyet úgy minősített:
"tragikomédia két felvonásban".
A tragédia nézőpontjából
a szereplők be vannak zárva
egy egzisztenciális rejtélybe:
hiába várakoznak
egy ismeretlen figurára,
aki célt adna nekik,
valójában az egyetlen céljuk
a várakozás tényéből ered.
Mialatt várakoznak, unalomba süllyednek,
kifejezik vallásos félelmeiket,
és az öngyilkosságon tűnődnek.
De a komédia szemszögéből van egy
kicsorbult humora helyzetüknek,
amely a nyelvezetükön
és a mozgásukon keresztül jön át.
Interakcióik bizarr szójátékokkal,
ismétlődésekkel
és kétértelműségekkel vannak tűzdelve,
valamint bohóckodással,
énekléssel és tánccal,
és őrülten cserélgetik kalapjaikat.
Gyakran nem világos, hogy a közönségnek
sírnia vagy nevetnie kéne
– vagy egyáltalán Beckett
látott-e különbséget a kettő között.
Beckett Dublinban született,
angolt, franciát és olaszt tanult,
mielőtt Párizsba költözött,
ahol élete nagy részét töltötte
színművek, versek és prózák írásával.
Bár Beckett örök szerelemben
volt a nyelvvel,
azért a csendnek is adott helyet:
munkái szerves részévé tette
a hézagokat, a szüneteket
és az üresség pillanatait.
Ezáltal névjegye legfőbb jellemzői
az egyenetlen tempó és a fekete humor,
amely aztán az abszurd színház
körében népszerűvé vált,
valamint kialakított
egy titokzatos személyiséget,
és elutasította, hogy tagadja
vagy megerősítse
a munkáival kapcsolatos feltevéseket.
A nézőt találgatásokra készteti,
szürreális világával
és talányos szereplőivel,
így fokozva érdeklődésüket.
Az egyértelmű jelentés hiánya Godot-t
mindig nyitott értelmezés tárgyává teszi.
A kritikusok számtalan olvasatát
nyújtották már a darabnak,
a kétértelműség és spekuláció
körében mozogva,
amely végtére is magát
a dráma cselekményét tükrözi.
Értelmezték már a hidegháború,
a francia ellenállás
és Írország brit gyarmatosításának
allegóriájaként.
A két főhős dinamikája
ugyancsak heves vitákat lobbantott ki.
Értelmezik őket
egy apokalipszis túlélőiként,
egy idősödő házaspárként,
két tehetetlen barátként,
de még a freudi én és ösztön-én
megszemélyesítéseként is.
Beckett híres mondása szerint
csak egy dologról biztos
Vladimirral és Estragonnal
kapcsolatban, és ez az, hogy:
"keménykalapot viselnek".
Mint az értelmezési találgatások
és az őrjítő cselekmény,
a beszédük ugyanazokat a köröket írják le,
amint civódnak és tréfálkoznak,
elveszítik a fonalat,
és aztán felveszik ugyanott,
ahol elveszítették.
Vladimir: Kezdhetnénk talán
az egészet elölről.
Estragon: Az lehet, hogy könnyű lenne.
Vladimir: A kezdet az, ami nehéz.
Estragon: Kezdheted akárhonnan.
Vladimir: Igen, de el kell döntened.
Beckett arra emlékeztet bennünket,
hogy akárcsak a mindennapi életünk,
a színpadon megjelenített világnak
sincs mindig értelme.
Feltárhatja mind a valóságot,
mind az illúziót,
az ismerőst és az idegent is.
És habár az egyértelmű elbeszélési mód
még mindig vonzó a nézők számára,
a legjobb színházak
elgondolkodtatnak – és megváratnak.