Kislány koromban egy dalocskát
énekeltünk a játszótéren.

Valahogy így hangzott:

"Tracy és ez meg ez,
ül a fán, csó-kol-ózik,

először jön a szerelem,
azután jön a házasság,

azután a baba a babakocsiban."

Én meg elgondolkoztam.

"Hát ez az! Így kell élni.
Így kell kapcsolatot alakítani.

Szerelem, házasság, babakocsi.
Megértettem!

(Nevetés)

Azután felnőttem, s így alakult az életem.

(Nevetés)

Kissé bonyolultabb, nem?
(Nevetés)

Szerelem, házasság, válás,
egyedüllét, szerelem, házasság,

közös gyereknevelés,
újabb házasság, újabb válás,

íme a kép.

(Nevetés)

(Taps)

Ha jó matekosok és gyorsolvasók,
akkor fölfogták,

hogy háromszor voltam férjnél.

Igen, háromszor, és el is váltam.

Ebből kikövetkeztethető, hogy teljes
szerencsétlenség vagyok a kapcsolataimban.

Így is lehet nézni a dolgokat,
de nem csak így.

Mert csak annyi történt, hogy nem
a megfelelő személyhez mentem hozzá.

Nem, nem arról van szó,
hogy rossz pasikat választottam volna.

Az első két férjem remek ember volt,

most mindkettőjüknek remek
feleségük van. De nem én.

(Nevetés)

A harmadik férjemmel most
Facebook-barátok vagyunk.

Minden jó, ha vége jó, ugye?

Miután 2005-ben becsődölt
a harmadik házasságom,

rájöttem, hogy mindig ahhoz
megyek hozzá, aki elém kerül,

de éppen nem ahhoz,
akihez hozzá kéne mennem

a nagyszerű kapcsolat érdekében.

Ha pedig egyszer hozzámennék,

minden kapcsolatom, még a kudarcosak is,
sikeresek lennének.

Úgy értem, az ún. kudarcosak.

Mivel ma a fölfedező nőkről van szó,

a kapcsolatok fölfedezéséről szólok.

A rengeteg próbálkozáson
és töméntelen hibán keresztül rájöttem,

mi alakítja át az életemet és a szerelmet:

ez pedig a "menjek hozzá magamhoz" ötlete.

Mit jelent a "menjek hozzá magamhoz"?

Óriási ötlet!

Akkora, mint maga a házasság, kivéve,
ha összefoglalhatom:

kapcsolatot teremtek magammal,

majd felhúzom a gyűrűt.

(Nevetés)

Másként fogalmazva: teljesen
magamnak szentelem magamat.

Aztán kialakítom magammal a kapcsolatot

mindaddig, amíg rá nem jövök,
hogy már teljesnek érzem magam.

Nincs olyan férfi, nő, munka, körülmény,

amitől teljesebbnek érezném magam,
mert már az vagyok.

Ez átalakítja az életem.

Biztos, mostanra páran már eltűnődtek:

miért kell hallgatnunk
e háromszor elvált nőt

a házasságról locsogni?

(Nevetés)

Aki ráadásul saját magával
is házasodik. Értem én.

Tapasztalatom alapján

azt a tanulságot szűrtem le róla,

hogy az élet számunkra
legnehezebb területein

tudjuk a legtöbbet nyújtani,

ha belső világunkat akarjuk alakítani.

El is ismétlem:

az élet legnehezebb területein

tudjuk a legtöbbet nyújtani.

Egy keveset beszélek a személyről,
akihez tényleg hozzá kellett mennem:

magamról.

Minneapolisi vagyok. Azám!

(Nevetés)

Mamám alkoholista prosti volt.

Gyámságba adott három hónapos koromban.

Papám bűnöző:

drogdíler és aranyszívű strici –

amúgy mindketten aranyszívűek –,

egész életem alatt többé-kevésbé ült.

Pont most szabadult

húszéves börtönbüntetéséből.

Kilencéves koromig kéttucatnyi
nevelőcsaládban fordultam meg.

A történetből az a lényeg –

nyilván sok részlet van,
de egyet érdemes tudniuk –,

hogy gyerekkoromból egyetlen célt hoztam
magammal: soha ne hagyjanak el.

A férjhez menésen keresztül
próbáltam ezt elérni.

Így akartam a célomat megvalósítani.

Először így mentem férjhez ahhoz,
akivel 17 évesen ismerkedtem meg.

19 éves koromban keltünk egybe.

Tényleg jó srác volt, remek családból,
MBA fokozata volt.

Úgy értem – hogy is mondjam –,
jó parti volt.

Beleborzongtam.

"Van családom, valahová
tartozom; ez csodálatos."

Aztán öt év múlva elhagytam.

Majd tíz év múlva másik
remek sráchoz mentem hozzá;

ő a most 16 éves fiam apja.

Még mindig remek a kapcsolatunk.
Tényleg jó srác.

De négy év után őt is elhagytam.

Nem dicsekszem azzal, amit tettem,
de hogy tényleg magunkat vegyük el,

ahhoz néha igen kegyetlenül őszintén
be kell ismernünk,

hogy voltaképpen mit tettünk.

Nem vagyok rá büszke.

Nyolc év múlva, 40 évesen,
megint férjhez mentem.

Úgy voltam vele: "Nahát, ez jó lesz."

Hadd mondjam el, mit érzett jónak
egy lány 24 nevelőcsalád után:

egy fickót, aki a házasság után
kilenc hónapra randizni kezdett...

egy 21 éves lánnyal.

Vicces lenne, ha nem volna tragikus.

Értik, ezért vagyunk
csak Facebook-barátok.

Elnézem ezt az imént leírt személyt,

akinek ilyen szörnyű kapcsolatai voltak,

és elképedek: "Ehhez akarok hozzámenni?

Ez a nő szeretné, hogy hozzámenjek?"

A válasz: igen.

Mert az a helyzet,

hogy a magamhoz hozzámenni
nem csak együttélést jelent.

Nem csak azt, hogy egy darabig randizunk,
és majd kiderül, mi jön ki belőle.

Addig csináljuk,
míg a halál el nem választ.

Fogadalmat teszünk,

mégpedig a következőket.

Az első:

hozzámegyek magamhoz,
akár gazdag vagyok, akár szegény.

Azaz olyannak fogom szeretni
magam, amilyen vagyok.

Nem mondok ilyet: "Ha csillagot kapok
a hollywoodi hírességek sétányán,

majd akkor elveszlek."

Nem mondok ilyet se magamnak: "Akkor
foglak szeretni, ha öt kilót lefogysz."

Ilyet se: "Ha nem mentél volna hozzá
ahhoz a balfékhez, szeretnélek,

de mivel hozzámentél, ennyi volt."

Amikor magunkat vesszük feleségül,
magunk megyünk az oltárhoz,

pontosan azon a helyen, ahol vagyunk.

Rájöttem, hogy furcsa mód
magunkat szeretni ott, ahol vagyunk,

az egyetlen módja
eljutni oda, ahova tartunk.

Másodszor:

jóban-rosszban házasok leszünk magunkkal.

Ez azt jelenti, hogy többnyire a jobbik
oldalunkat akarjuk szeretni magunkban.

Ma pl. minden remekül megy.

Szeretem magam.

(Nevetés)

De nem erről beszélek,

hanem az élet nehézségeiről.

Talán nincs házuk, nem úgy alakult
a pályájuk, mint szerették volna.

Nem végeztek egyetemet, vagy nem
a kívánt módon alakult a kapcsolatuk.

Talán nem alakult jól a sorsuk –
pörölnek az anyjukkal,

tán túl sok reality-műsort néznek,

bármi legyen is, már nem számít.

Mert mikor magukhoz mennek hozzá,
elszántak: tűzön-vízen át kitartanak.

Harmadszor,

házastársként betegségben
és egészségben is együtt lesznek.

Ez azt jelenti, hogy megbocsátják
maguknak a hibáikat.

A hiba nem kudarc, ha okulnak belőle,

és ha gazdagítja a tapasztalatukat.

Így szól a mondás: "Türelmet kérnek,
aztán csak sorban állunk a bankban."

(Nevetés)

Ez azt jelenti, hogy az élettől
nem azt kapjuk, amit kértünk;

helyette embereket,
helyeket és helyzeteket,

amelyekkel elérhetjük vágyunkat.

Ha nem ragadjuk rögvest üstökön,

az élet majd újból fölkínálja.

(Nevetés)

Mert az élet nagylelkű:

ha előszörre nem kaptam meg,
az első házasságban,

és nem kaptam meg másodszor sem,
talán majd megkapom a harmadikban.

A harmadik házasság
szörnyű tapasztalatából

valamit megtanultam a "betegségben
és egészségben" dologról.

Megtanultam, hogyan üljek
saját betegágyamnál,

hogyan fogjam a kezemet,
hogyan ápoljam magam,

és hogyan vigasztaljam magam.

Megtanultam, hogy én vagyok,
akire számíthatok.

Végül, de nem utolsósorban,
hozzámegyek magamhoz...

mikor hozzámegyek magamhoz,
akkor a magamé leszek.

Mit jelent ez?

Azt, hogy úgy szeretem magam,

ahogy szeretném, hogy mások szeressenek.

Egész életemben ennek hiányát éreztem.

Félembernek éreztem magam,
akinek valami hiányzik.

Kapcsolataimban azt a reményt tápláltam,

hogy életemnek ez az érzése
végre megoldódik:

hogy nem vagyok teljes,
hacsak valaki nem szeret.

Az az igazság,

hogy soha nem érezném magam egésznek,
ha nem tudtam volna magam megszeretni.

A magunkhoz hozzámenés
egész életünket átalakítja:

munkánkat, családi, baráti, társadalmi
viszonyainkat, gyerekeinket.

Mert mikor magunkhoz megyünk
hozzá, óriási dolog történik:

képesek leszünk teljesen
új módon szeretni.

Képesek leszünk másokat
olyannak szeretni, amilyenek,

ugyanúgy, ahogy magunkat szeretjük.

Erre nagy szüksége van a világnak.

Amikor hozzámentem magamhoz,
s rájöttem, hogy már mindenem megvan,

kezdtem úgy látni, hogy ez a munkám:

saját kis világomat fénybe borítani.

Ez az új munkám.

Mert nem kell semmi más. Már megvan.

Amikor megbeszélést tartok,

az motoszkál bennem: hogy segítsek
ennek a nőnek célja elérésében?

Mikor társadalmi közegemben vagyok,

eltűnődöm: mivel tudok csakis én
hozzájárulni a közösség életéhez?

Amikor randira megyek,

az izgat, hogyan ismerhetem meg
a másikat akár csak egyetlen órára,

amellyel persze bezárul a kör.

Mert mindig a szerelmi életemet
kérdik; kíváncsiak rá.

(Nevetés)

Az a válaszom rá, hogy még dolgozom rajta.

Mindenki így van vele, nem?

Most itt tartok.

Három hónapja egy első randin

30 perc elteltével rájöttem,
hogy nem arra figyelek,

tetszem-e a férfinak,
hanem hogyan érzem magam a társaságában.

Észrevettem, hogy könnyed,
boldog és tréfálkozó vagyok.

Később így emlékeztem a randira:
"Hűha! Egészen izgalomba jöttem!

Azért, mert magamra figyelek."

A randin még csak meg sem
próbálom megkedveltetni magam.

Jobban érdekel, hogyan érzem magam,
mint amit a férfi énrólam gondol.

Nem mintha önző lennék,
hanem mert az egyedüli kapcsolatot,

amelyre más emberrel törekedtem,

saját magammal már megszereztem.

A különbség: másvalaki is belép a képbe.

Kiderült, hogy tetszem neki,
és még együtt vagyunk.

A dolog klassz és bámulatos,
de már háromszor voltam férjnél,

úgyhogy csigavér!

(Nevetés)

Nem próbálok tőle házasság útján
biztonságot szerezni,

vagy – isten ments! – babakocsit.

Csak kapcsolatot szeretnék.

Nem várom e szavakat
szívrepesve: "Hozzám jössz?"

Mert bár ezek erőteljes szavak –

és erőteljesek a hozzám hasonlóknak –,

nem kell, hogy tőle halljam,

mert magamtól már hallottam őket.

Úgy látom magam,
mint aki hegycsúcsra jutott föl,

vagy az óceán mélyére,

és térdre ereszkedve azt mondja:
"Sosem hagylak el."

Azzal a személlyel élek házasságban,
akivel mindig is akartam:

önmagammal.

(Taps)

Köszönöm.

(Taps)