1943-ban a Szövetségesek egyik repülője
suhant el a náci Németország felett,
több tízezer röplapot
szórva szét a nép közé.
Ismeretlen német szerzőik Hitler
megtagadására sarkallták olvasóikat,
s hogy elszántan küzdjenek a jövőért,
és soha ne mondjanak le a reményről.
Tettre való felhívásuk otthonokon
s vállalkozásokon gyűrűzött végig,
üzenetük még a börtönöket
és a koncentrációs táborokat is elérte.
Majd csak a háború után derült fény
a szerzők kilétére, történetére,
és tragikus végzetére.
Amikor Hitler 10 évvel korábban
megragadta a hatalmat,
a tizenéves Hans és Sophie Scholl
Forchtenberg városában élt.
Akkoriban a nácik keltette
félelem, propaganda,
és megfigyelés hatotta át a Scholl család
és milliónyi más német mindennapi életét.
A kormány kimondottan
fiatalokat vett célba,
intézményeket állított fel viselkedésük
és gondolataik rendszabályozására.
A tizenéves Hans a Hitlerjugend,
Sophie a Német Leányszövetség tagja volt.
Hans rangja egyre emelkedett,
és ő felügyelte társai kiképzését
és náci agymosását.
1936-ban zászlóvivőként vett részt
egy nemzeti felvonuláson.
A náci retorika fanatizmusa láttán pedig
akkor először kételkedni kezdett.
Eközben Sophie is kezdett gyanúval
tekinteni a belé táplált információra.
Szüleik, Robert és Magdalena félelme,
hogy gyermekeiket
hatalmába kerít a náci ideológia,
tovább erősítette bizalmatlanságukat.
Otthonukban Robert és Magdalena
külföldi rádióállomásokat hallgatott,
amelyektől a kormány először óva
intett, majd betiltotta hallgatásukat.
A nemzeti csatornákon ömlesztve
jött a náci atrocitások tagadása,
de Schollék megtudták a lesújtó igazságot.
Hiába, az életüket ugyanúgy
a hitleri Németország törvényei uralták.
A háború kitörése után
Sophie vonakodva dolgozott
a nemzeti törekvésekért,
Hansot katonai szolgálatra hívták be,
miközben Münchenben orvosi egyetemre járt.
Ekkor ismerte meg Christoph Probstot,
Willi Graftot és Alexander Schmorellt.
Napról napra nőtt a náci
eszmékkel szembeni undoruk.
Közzé akarták tenni nézeteiket.
De hogyan terjeszthetnék őket,
amikor nem tudják, kiben bízzanak?
Így névtelen lázadás mellett döntöttek.
Összedobták pénzüket,
majd nyomdaeszközöket vettek.
Egy ismerősük átengedte nekik
a stúdiója alatti pincét.
Titokban elkezdték papírra vetni
mondanivalójukat.
1942 júniusában a rejtélyes náciellenes
röplapok München-szerte felbukkannak.
Alattuk a név: "Fehér rózsa".
Az első röplap leleplezte Hitlert,
és felszólította a németeket
a haditörekvések szabotálására:
"Kezdjetek passzív ellenállásba...
állítsátok meg ezt az istentagadó
hadigépezetet, mielőtt még nem késő,
mielőtt törmelékké nem válik
az utolsó város is...
mielőtt még elvérezne
nemzetünk utolsó ifja is...
Ne feledjétek: mindenki olyan
kormányt kap, amilyent megérdemel!"
Akkoriban egy gúnyos megjegyzés
is árulásnak minősülhetett,
ez a nyelvezet pedig példátlan volt.
a szöveg nagy részét Hans Scholl írta.
1942-ben Sophie a bátyja ténykedéseiről
semmit sem tudva érkezett Münchenbe.
A röplapokkal az egyetemen találkozott.
De csak akkor ébredt tudatára,
hogy ki írta őket,
amikor Hans szobájában rálelt a jelekre.
A kezdeti döbbenet eltökéltségbe
váltott át: be akart szállni.
Mindkét testvérnek eljött az idő
évekig gyűlt haragjuk közzé tételére.
1942 júniusa és 1943 februárja között
a csoport lázasan ügyködött.
Miközben a Gestapo nyomokat keresett,
a Fehér Rózsa folyton résen volt.
A háború tovább dúlt. Szigorítások jöttek,
és Münchent légicsapások érték.
De a Fehér Rózsa merészebb
akciókra szánta el magát.
Gestapósokkal telt vonatokat akadályoztak,
és épületeket graffitiztek ki.
1942 telén
Hans árulással felérő utat tett
a csehszlovák határhoz,
hogy náciellenes felkelőkkel találkozzon.
1943. február 18-án
Sophie és Hans egy bőröndnyi röplapot
vitt az egyetemükre.
Egy gondok észrevette, mire készülnek,
majd feljelentette őket a Gestapónál.
Higgadtan elhatárolódtak az egésztől –
amíg a rendőrség minden röplapot
össze nem szedett,
és be nem rakta őket az üres bőröndbe,
ahol hiány nélkül elfértek.
Mikor Hans és Sophie vallomást tett,
rögtönítélő bírósági eljárásban
guillotine általi halálra ítélték őket.
A kínvallatás ellenére
egyikőjük sem árulta el társait.
A kivégzés előtt Sophie kifejezte
hazája állapota miatti dühét.
Azonban szólt a reményteli jövőről is:
"Hogyan szerezhetnénk érvényt
az igazságosságnak,
amikor szinte senki sem képes
magát feláldozni az igaz ügyért?
Egy ilyen szép napon kell elmennem,
de mit számít halálom,
ha miattunk több ezren
tettre készen eszmélnek fel?"