1943-ban a Szövetségesek egyik repülője suhant el a náci Németország felett, több tízezer röplapot szórva szét a nép közé. Ismeretlen német szerzőik Hitler megtagadására sarkallták olvasóikat, s hogy elszántan küzdjenek a jövőért, és soha ne mondjanak le a reményről. Tettre való felhívásuk otthonokon s vállalkozásokon gyűrűzött végig, üzenetük még a börtönöket és a koncentrációs táborokat is elérte. Majd csak a háború után derült fény a szerzők kilétére, történetére, és tragikus végzetére. Amikor Hitler 10 évvel korábban megragadta a hatalmat, a tizenéves Hans és Sophie Scholl Forchtenberg városában élt. Akkoriban a nácik keltette félelem, propaganda, és megfigyelés hatotta át a Scholl család és milliónyi más német mindennapi életét. A kormány kimondottan fiatalokat vett célba, intézményeket állított fel viselkedésük és gondolataik rendszabályozására. A tizenéves Hans a Hitlerjugend, Sophie a Német Leányszövetség tagja volt. Hans rangja egyre emelkedett, és ő felügyelte társai kiképzését és náci agymosását. 1936-ban zászlóvivőként vett részt egy nemzeti felvonuláson. A náci retorika fanatizmusa láttán pedig akkor először kételkedni kezdett. Eközben Sophie is kezdett gyanúval tekinteni a belé táplált információra. Szüleik, Robert és Magdalena félelme, hogy gyermekeiket hatalmába kerít a náci ideológia, tovább erősítette bizalmatlanságukat. Otthonukban Robert és Magdalena külföldi rádióállomásokat hallgatott, amelyektől a kormány először óva intett, majd betiltotta hallgatásukat. A nemzeti csatornákon ömlesztve jött a náci atrocitások tagadása, de Schollék megtudták a lesújtó igazságot. Hiába, az életüket ugyanúgy a hitleri Németország törvényei uralták. A háború kitörése után Sophie vonakodva dolgozott a nemzeti törekvésekért, Hansot katonai szolgálatra hívták be, miközben Münchenben orvosi egyetemre járt. Ekkor ismerte meg Christoph Probstot, Willi Graftot és Alexander Schmorellt. Napról napra nőtt a náci eszmékkel szembeni undoruk. Közzé akarták tenni nézeteiket. De hogyan terjeszthetnék őket, amikor nem tudják, kiben bízzanak? Így névtelen lázadás mellett döntöttek. Összedobták pénzüket, majd nyomdaeszközöket vettek. Egy ismerősük átengedte nekik a stúdiója alatti pincét. Titokban elkezdték papírra vetni mondanivalójukat. 1942 júniusában a rejtélyes náciellenes röplapok München-szerte felbukkannak. Alattuk a név: "Fehér rózsa". Az első röplap leleplezte Hitlert, és felszólította a németeket a haditörekvések szabotálására: "Kezdjetek passzív ellenállásba... állítsátok meg ezt az istentagadó hadigépezetet, mielőtt még nem késő, mielőtt törmelékké nem válik az utolsó város is... mielőtt még elvérezne nemzetünk utolsó ifja is... Ne feledjétek: mindenki olyan kormányt kap, amilyent megérdemel!" Akkoriban egy gúnyos megjegyzés is árulásnak minősülhetett, ez a nyelvezet pedig példátlan volt. a szöveg nagy részét Hans Scholl írta. 1942-ben Sophie a bátyja ténykedéseiről semmit sem tudva érkezett Münchenbe. A röplapokkal az egyetemen találkozott. De csak akkor ébredt tudatára, hogy ki írta őket, amikor Hans szobájában rálelt a jelekre. A kezdeti döbbenet eltökéltségbe váltott át: be akart szállni. Mindkét testvérnek eljött az idő évekig gyűlt haragjuk közzé tételére. 1942 júniusa és 1943 februárja között a csoport lázasan ügyködött. Miközben a Gestapo nyomokat keresett, a Fehér Rózsa folyton résen volt. A háború tovább dúlt. Szigorítások jöttek, és Münchent légicsapások érték. De a Fehér Rózsa merészebb akciókra szánta el magát. Gestapósokkal telt vonatokat akadályoztak, és épületeket graffitiztek ki. 1942 telén Hans árulással felérő utat tett a csehszlovák határhoz, hogy náciellenes felkelőkkel találkozzon. 1943. február 18-án Sophie és Hans egy bőröndnyi röplapot vitt az egyetemükre. Egy gondok észrevette, mire készülnek, majd feljelentette őket a Gestapónál. Higgadtan elhatárolódtak az egésztől – amíg a rendőrség minden röplapot össze nem szedett, és be nem rakta őket az üres bőröndbe, ahol hiány nélkül elfértek. Mikor Hans és Sophie vallomást tett, rögtönítélő bírósági eljárásban guillotine általi halálra ítélték őket. A kínvallatás ellenére egyikőjük sem árulta el társait. A kivégzés előtt Sophie kifejezte hazája állapota miatti dühét. Azonban szólt a reményteli jövőről is: "Hogyan szerezhetnénk érvényt az igazságosságnak, amikor szinte senki sem képes magát feláldozni az igaz ügyért? Egy ilyen szép napon kell elmennem, de mit számít halálom, ha miattunk több ezren tettre készen eszmélnek fel?"