Béatrice Coron: Papírból vágott történetek

Olló és papír segítségével Béatrice Coron művész aprólékos világokat alkot, városokat és országokat, mennyeket és poklokat. Egy lenyűgöző, Tyvek anyagból vágott köpenyben lép színpadra, ahol mesél a kreatív folyamatról és arról, hogyan állnak össze történetei apró nyisszantásokból és vágásokból.

(Taps)

(Taps)

Én egy papírvágó vagyok.

(Nevetés)

Történeteket vágok.

Ez a folyamat igen egyszerű.

Fogok egy darab papírt,

elképzelem a történetet,

néha körvonalazok, néha nem.

És miután a kép

már a papírban van,

nekem mindössze el kell távolítanom,

ami nem része a történetnek.

Nem egyenes úton érkeztem

a papírvágáshoz.

Valójában,

én inkább spirálnak látom.

Nem úgy születtem,

hogy penge volt a kezemben.

És nem emlékszem, hogy gyerekként vágtam volna papírt.

Tinédzserként

vázlatokat készítettem, rajzoltam,

és művész akartam lenni.

De egyben lázadó is voltam.

Mindent hátrahagytam,

és különös munkák hosszú sora következett.

Csak néhány közülük,

voltam juhász,

kamionsofőr,

gyári munkás,

takarítónő.

Turizmusban dolgoztam egy évig

Mexikóban,

és egy évig Egyiptomban.

Két évre Tajvanba

költöztem.

Végül New Yorkban telepedtem le,

ahol idegenvezető lettem.

Miközben idegenvezetőként dolgoztam,

továbbra is ide-oda utazgattam,

Kínába, Tibetbe és Közép-Ázsiába.

Ez természetesen sok időbe telt, és majdnem 40 éves voltam,

mikor eldöntöttem, hogy ideje

elkezdenem művészkedni.

(Taps)

A papírvágást választottam,

mert a papír olcsó,

könnyű,

és rengeteg különböző módon

használható fel.

És azért a sziluett nyelvét választottam,

mert grafikailag nagyon hatékony.

Ez azt is jelenti, hogy a dolgok lényegéhez érhetünk.

A "sziluett" szó

egy pénzügyminiszter nevéből származik,

Etienne de Silhouette-től.

Olyan sok költségvetést faragott meg,

hogy az emberek azt mondogatták, nem engedhetik meg

a festmények vásárlását,

így a portréjukat "a la silhouette" módon

kell majd elkészíteni.

(Nevetés)

Képek és vágatok sorozatait készítettem el,

és portfóliókká állítottam össze őket.

És az emberek azt mondták nekem -

például az Empire State Building 36 különböző szögből -

azt mondták, "Te művészkönyveket készítesz."

A művészkönyveknek sok definíciója van.

Rengeteg különböző formában léteznek.

De számomra

ezek lenyűgöző tárgyak,

melyekkel vizuálisan mondható el egy történet.

Készülhetnek szavakkal

vagy szavak nélkül.

Nekem pedig szenvedélyeim

a képek és a szavak.

Szeretem a szóvicceket

és a tudatalattival való kapcsolatot.

Szeretem a nyelvek furcsaságait.

Mindenhol, ahol éltem, megtanultam a nyelvet,

de soha nem tökéletesítettem.

Így mindig keresem

a hamis rokonszavakat

vagy azonos szavakat a különböző nyelvekben.

Ahogy már rájöhettetek, az anyanyelvem a francia.

A mindennapokban pedig az angolt használom.

Készítettem egy sorozatot, melyben

olyan szavak szerepeltek, melyek azonosok

a francia és az angol nyelvben.

Az egyik műnek a címe

"Spelling Spider." [szó szerint: betűző pók]

A Spelling Spider pedig

a "spelling bee" rokona. [betűzőverseny amerikai iskolákban]

(Nevetés)

De sokkal inkább kapcsolatban van a hálóval.

(Nevetés)

Ez a pók

egy kétnyelvű ábécét sző.

Tehát olvasható úgy, hogy "architecture active"

vagy "active architecture." ["aktív építészet" franciául és angolul]

Szóval ez a pók végigmegy az egész ábécén,

azonos mellékneveket és főneveket használva.

Tehát ha valamelyik nyelvet nem beszéled,

akkor azonnal megtanulható.

A könyvek egyik ősi formája

a tekercs.

A tekercsekkel nagyon kényelmes dolgozni,

mert nagy kép alkotható meg

egy nagyon kis asztalon.

Ennek az a nem várt következménye,

hogy a képnek csak egy részét látod,

mégis nagyon szabad stílusú építkezés jön létre.

És én nagyon sokféle ablakot készítek.

Ezzel a felszín mögé láthatunk.

Beláthatunk

különböző világokba.

Én nagyon sokszor voltam kívülálló.

Ezért látni akarom, hogyan működnek a dolgok,

és hogy mi történik.

Tehát minden ablak

egy kép,

és egy világ,

melyet gyakran újralátogatok.

És mikor meglátogatom ezt a világot,

a képről gondolkodom,

vagy a közhelyekről arról, hogy mit akarunk tenni,

és hogy melyek azok a szavak és köznyelvi szólások,

melyeket a kifejezés mögött látunk.

Ez mind "ha".

Mi lenne, ha léggömbházakban élnénk?

Nagyon felemelő világ lenne.

És nagyon alacsony ökolábnyomot hagynánk a bolygón.

Olyan könnyű lenne.

Néha a belsőt vizsgálom,

mint az énközpontúság

és a belső körök.

Néha az átfogó képet nézem,

hogy lássam közös gyökereinket,

és hogy hogyan használhatjuk fel őket álmaink elérésére.

És ugyanakkor használhatók

biztonsági hálóként is.

Az ihletet nagyon különböző

helyekről kapom.

Befolyásol minden, amit olvasok,

minden, amit látok.

Néhány történetem humoros,

például a "Dead Beats." ["semmirekellők", szó szerint: "halott ritmusok"]

(Nevetés)

Mások történelmi jellegűek.

Itt van a "Cukorkaváros."

Ez a cukor történelmének

cukormázmentes verziója.

A rabszolga-kereskedelemtől

a cukor túlzott fogyasztásáig terjed,

néhány édes pillanattal fűszerezve.

Néha pedig érzelmesen reagálok a hírekre,

például a 2010-es haiti földrengésre.

Más alkalmakkor pedig nem is a saját történeteim.

Az emberek elmesélik nekem az életüket,

emlékeiket, törekvéseiket,

én pedig létrehozok egy belső tájat.

Megidézem a történetüket,

hogy legyen, ahová visszamehessenek

és láthassák az életüket és a lehetőségeket.

Freudi városoknak hívom őket.

Nem beszélhetek minden képemről,

így néhány világomnak csak a címét

fogom elmondani.

"Mérsékeltség."

"Villamosság."

"Őrületes növekedés a Columbus Circle-ön." [CC: körforgalom New York-ban]

"Zátonyváros."

"Az idő hálója."

"Káoszváros."

"Mindennapi harcok."

"Boldogság."

"Lebegő szigetek."

Egyszer pedig

el kellett készítenem "Mind a kilenc yardot." [átvitt jelentés: az egész cókmókot]

Ez egy papírvágat, mely ténylegesen kilenc yard hosszú. [8.2 méter]

(Nevetés)

Az életben és a papírvágásban

minden összefügg mindennel.

Egyik sztori a másikhoz vezet.

Nagyon érdekelt

ennek a fizikai megjelenése is,

mert sétálni kell, hogy az egészet láthasd.

Én pedig a vágással párhuzamosan

futok is.

Kis képekkel kezdtem,

és néhány mérfölddel.

Nagyobb képeknél elkezdtem maratonokat futni.

Aztán futottam ötven kilométert, majd hatvanat.

Majd ötven mérföldeket futottam - ultramaratonokat.

És még most is úgy érzem, hogy a futás

csak az edzés ahhoz,

hogy hosszútávú papírvágó lehessek.

(Nevetés)

És a futás rengeteg energiát ad.

Ez egy háromhetes papírvágó maraton

a Művészetek és Formatervezés Múzeumában

New Yorkban.

Az eredmény a "Mennyek és poklok."

Két táblából áll és négy méter magas.

A múzeumban két emeleten állították ki,

de igazából ez egy folyamatos kép.

Azért neveztem úgy, hogy "Mennyek és poklok",

mert mindennapi mennyeket és poklokat ábrázol.

Nincs közöttük határ.

Néhányan poklokban születnek,

és minden ellenére elérik a mennyeket.

Mások az ellenkező utat teszik meg.

Ez a határ.

A poklokban kizsákmányoló munkák vannak.

A mennyekben az emberek bérlik a szárnyaikat.

Aztán vannak különálló történetek,

ahol néha még a tettek is ugyanazok,

és az eredmény juttat a mennybe vagy a pokolba.

Szóval az egész "Mennyek és poklok"

a szabad akaratról

és az eleve elrendeltségről szól.

A papírvágásban pedig

a rajz maga a struktúra.

Le lehet venni a falról.

Ez itt egy művészkönyv-kiállítás,

melynek címe "Identitásprojekt."

Ezek nem önéletrajzi identitások.

Sokkal inkább a társadalmi identitásaink.

És te csak besétálhatsz mögéjük,

és felpróbálhatod őket.

Ezek különböző rétegei annak,

amiből állunk,

és amit identitásként tárunk

a világ elé.

Ez egy másik művészkönyvprojekt.

Ezen a képen igazából kettő van.

Az egyik, ami rajtam van,

a másik pedig a kiállítás része

a Könyvművészeti Központban New Yorkban.

Miért hívom könyvnek?

A neve "Divatközlemény,"

és divatról szóló idézetek alkotják,

tehát elolvasható,

illetve azért,

mert a művészkönyv definíciója

igen nagylelkű.

A művészkönyveket leveheted a falról.

Elviheted egy sétára.

Vagy köztéri szoborként is kiállíthatók.

Ez itt az arizonai Scottsdale-ben van,

a címe pedig "Lebegő emlékek."

Ezek helyi emlékek,

a szél pedig véletlenszerűen mozgatja őket.

Imádom a köztéri szobrokat.

És nagyon sokáig jelentkeztem

pályázatokra.

Nyolc évnyi visszautasítás után

óriási öröm volt megkapni az első megbízásomat

a "Százalék a Művészetért"-től New Yorkban.

Ez egy sürgősségi munkások és tűzoltók

összevont állomásához készült.

Egy olyan művészkönyvet alkottam,

mely papír helyett

rozsdamentes acélból van.

Úgy neveztem el: "Dolgozzunk egy irányba."

De mindkét oldalra szélkakasokat szereltem fel,

így minden irányt lefed.

A nyilvános művészettel

metszett üveget is tudtam készíteni.

Ez itt fazettás üveg Bronxban.

Minden alkalommal, mikor köztéri művészetről van szó,

valami olyasmit akarok létrehozni, amely igazán illik

ahhoz a helyhez, ahová kerül.

A New York-i metróban

összefüggést figyeltem meg

a metróval való utazás

és az olvasás közt.

Az utazási idő hossza és pontossága is számít.

És bronxi irodalom,

minden a bronxi írókról

és az ő történeteikről szól.

Egy másik üvegalkotás

egy nyilvános könyvtárba került

a kaliforniai San Joséban.

Egy zöldségszerű nézőpontot hoztam létre, melyből

San Jose növekedése figyelhető meg.

Középen kezdtem

egy makkal,

mely az ohlone-i indián civilizációt jelképezi.

Az európai gyümölcs rész

a farmereket jelenti.

A világ gyümölcsei pedig a mai Szilíciumvölgyet.

És még mindig növekszik.

A technikája pedig: vágott,

homokfúvott, maratott

és nyomott üveg kerül építészeti üvegbe.

A könyvtáron kívül pedig olyan helyet

akartam létrehozni, ahol művelhetitek az elméteket.

Összegyűjtöttem könyvtári anyagokat,

melyeknek gyümölcsök voltak a címében,

és ezekből alkottam egy gyümölcsöskerti sétát,

a tudás ezen gyümölcseivel.

Ugyancsak ültettem ezt a könyvesfát.

Ez egy fa,

melynek a törzsén a nyelvek gyökerei vannak.

Láthatók a nemzetközi írásrendszerek.

A faágakon pedig

könyvtári anyagok nőnek.

A köztéri szobrokban együtt járhat

funkció és forma.

A coloradói Aurorában ez egy pad.

De ezzel a paddal kapsz egy kis bónuszt is.

Ugyanis ha nyáron, rövidnadrágban sokáig ülsz rajta,

amikor elmész,

a combjaidon lesz a történeteknek

egy átmeneti lenyomata.

(Nevetés)

Egy másik funkcionális munkám

Chicago déli részén található

egy metróállomáson.

A címe "A jövő magjait ma ültetjük el."

Ez a történet átalakulásról

és kapcsolatokról szól.

Egyfajta rácsként működik,

hogy megvédje a síneket és az ingázókat,

és hogy ne essenek dolgok a sínekre.

Hogy képes vagyok kerítéseket

és ablakrácsokat virágokká alakítani,

az fantasztikus.

Az utóbbi három évben együtt dolgoztam

egy dél-bronxi fejlesztővel,

hogy művészetet hozzunk létre

alacsony bevételű épületek

és a megfizethető szállások számára.

Minden épületnek saját személyisége van.

Néha ez a környék öröksége,

mint Morrisania jazztörténelme.

Más esetekben pedig, mint például Párizsban,

az utcanév a meghatározó.

Ez itt a Rue de Prairie - Préri utca.

Így visszahoztam a nyulat

és a szitakötőt,

hogy az utcában maradhassanak.

2009-ben

felkértek, hogy készítsek egy posztert,

melyet a New York-i metrókocsikban raknak ki

egy évre.

Ez egy nagyon foglyul ejtett közönség volt.

Én pedig menekülési lehetőséget akartam adni nekik.

Létrehoztam az "Az egész városban"-t.

Ez egy papírvágat,

melyhez később számítógéppel adtam színeket.

Tehát hívhatnom technológiával készültnek.

Az idő elteltével

elkészítem a papírvágatokat,

és más technikákat adok hozzá.

De az eredményben mindig kell történeteknek lenniük.

A történetekben rengeteg lehetőség rejlik.

Sok forgatókönyv van bennük.

Én nem ismerem a történeteket.

A képeket átfogó képzeletünkből

és közhelyekből veszem, olyan dolgokból, melyeken gondolkodunk,

és a történetelemből.

Mindenki egy elbeszélő,

mert mindenkinek van mesélnivalója.

De ennél is fontosabb,

hogy mindenkinek kell egy történet,

hogy a világ értelmet nyerjen.

És mindezen univerzumokban olyan,

mintha a képzelet lenne a jármű,

mellyel utazhatunk,

de a végállomás az elménk,

és hogy hogyan kapcsolódhatunk

a lényeghez és a varázslathoz.

És ez az, amiről a történetvágás szól.

(Taps)