A vita kedvéért

Miért vitatkozunk egyáltalán? Azért, hogy belefojtsuk ellenfeleinket érveinkbe, hogy bebizonyítsuk, nincs igazuk, és legfőképp, hogy nyerjünk! Igaz? Daniel H. Cohen filizófus megismertet minket a viták leggyakoribb fajtájával, a harccal, amikor az egyik félnek győznie, a másiknak vesztenie kell, és ami nélkülözi azokat az előnyöket, amiket az eltérő álláspontok tisztázása nyújthatna. (A TEDxCobyCollege felvétele.)

Dan Cohen a nevem, egyetemi oktató vagyok, ahogy azt az imént említették.

Ez pedig azt jelenti, hogy szoktam vitatkozni.

A vita fontos része az életemnek, szeretek vitatkozni.

És nem egyszerűen egyetemi oktató vagyok, hanem filozófus is,

így azzal legyezgetem a hiúságom, hogy valójában elég jól vitatkozom.

De foglalkoztat a vita önmagában is,

és ahogy gondolkozom róla, találkozom néhány rejtélyes dologgal.

Egyike a rejtélyeknek,

hogy visszagondolva hosszú évek vitáira

-- és ezek az évek évtizedek már --, egyre jobb vagyok a vitában,

de minél többet és jobban vitázom,

annál többször veszítek. És ezen érdemes eltöprengeni.

A másik dolog, ami fejtörést okoz, hogy ezt én nem is bánom.

Miért van az, hogy nem zavar, hogy vesztek,

és miért gondolom, hogy a jól vitázók

tényleg könnyebb szívvel veszítenek?

Vannak itt más rejtélyek is.

Az egyik, hogy miért vitatkozunk egyáltalán? Kinek származik előnye a vitákból?

Nevezzük azokat a vitákat, amikről most beszélek,

akadémikus, vagy megismerő vitáknak,

ahol valaminek a megismerése a tét.

Igaz vajon ez az állítás? Jó ez az elmélet?

Elfogadható az adatoknak vagy a szövegnek ez az értelmezése?

És így tovább. Az olyan viták, mint hogy ki mosogat

vagy ki viszi ki a szemetet, kívül esnek az érdeklődésemen.

Igen, nekünk is vannak ilyen vitáink.

Azokat rendszeresen megnyerem, mert ismerem a trükköket.

De azok a viták nem fontosak.

Itt most az akadémikus vitákkal foglalkozom,

és a következő dolgokon töröm a fejem:

Az első, hogy mit nyer azzal a jó vitázó, amikor megnyer egy vitát?

Mit nyerek én azzal, ha meggyözlek arról,

hogy etikai kérdésekről nem a leghelyesebb
haszonelvű alapon gondolkodni?

Szóval, mit nyerünk azzal, ha megnyerünk egy vitát?

De még előtte, mit számít az nekem, hogy vajon

szerinted működik-e Kant elmélete,

vagy Mill etikája az, amit követni kéne?

Miért fáj az nekem, ha azt gondolod,

hogy a funkcionalizmus életképes elmefilozófia?

Szóval, miért vitatkozunk egyáltalán?

Miért próbálunk meggyőzni másokat,

hogy higgyenek el olyan dolgokat, amiket nem akarnak?

És szép dolog ez? Helyes dolog

úgy kezelni a másikat, hogy megpróbáljuk rávenni arra

hogy olyat gondoljon, amit nem akar?

A válaszom a vita három modelljére

fog hivatkozni.

Az első modell -- nevezzük ezt dialektikusnak --

amikor a vitát harcnak tekintjük. Tudjuk, hogy az milyen,

vannak ott visítások és üvöltések,

van győzelem és vereség.

Ez a modell nem igazán segíti elő a vitát,

de eléggé megszokott és meggyökeresedett.

De van egy másik modell is a vitára: érvek, bizonyításként.

Gondoljunk csak a matematikusok érveléseire.

Így okoskodom. Müködik? Helyes?

Teljesülnek a premisszák? Helyes a levezetés?

Következik a konklúzió a premisszákból?

Nincs szembenállás, nincs ellenségeskedés,

nincs okvetlen vita annak ellenséges értelmében.

De van egy harmadik modell is, amiről ne feledkezzünk el,

és amiről azt gondolom, hogy nagyon hasznos lesz,

és ez a vita, mint előadás,

vita a hallgatóság előtt.

Gondoljunk csak egy politikusra, aki megpróbál bemutatni egy álláspontot,

megpróbálja meggyőzni a hallgatóságot valamiről.

De van ebben a modellben még valami, amit tényleg fontosnak gondolok,

nevezetesen, hogy amikor hallgatóság előtt vitázunk,

néha a hallgatóság valamiképp részese a vitának,

azaz, viták a bírósági meghallgatások is,

ahol a testület meghozza az ítéletet és dönt az ügyben.

Nevezzük ezt retorikai modellnek,

ahol az érvelést a jelenlévő hallgatósághoz kell szabni.

Tudják, franciául beszélő hallgatóság előtt még

egy józan, logikus, jól felépített vita sem működik,

ha angolul adják elő.

Tehát vannak ezek a modellek -- vita, mint harc,

vita, mint bizonyítás és vita, mint előadás.

Ebből a háromból a vita, mint harc az uralkodó.

Ez a meghatározó abban, ahogyan a vitáról beszélünk.

Meghatározza, hogy mit gondolunk a vitáról,

és így megszabja, hogy hogyan vitázunk,

miként viselkedünk vita közben.

Ha a vitákról beszélünk,

hát, nagyon harcias nyelvezetet használunk.

Erős érveket akarunk, érveket, amelyek ütősek,

érveket, amelyek célratörők.

Azt szeretnénk, hogy védelmünk készen álljon és stratégiánk rendben legyen.

Gyilkos érveket akarunk.

Ilyen vitákat szeretnénk.

Ez az uralkodó felfogás a vitákról.

Amikor én vitákról beszélek, valószínűleg erre gondolnak,

a szemben álló modellre.

De a vitákra vonatkozó harc-metafora,

a harc paradigmája vagy modelje,

úgy gondolom, torzító hatással van arra, ahogyan vitatkozunk.

Először is, a taktikát előtérbe helyezi a lényeggel szemben.

Beiratkozhatunk az érvelés című logikai kurzusra.

Itt megtanítanak mindent a vitatkozás fortélyairól

és a hibás lépésekről.

Ez csak erősíti a "mi, ellenetek" szemléletet.

Ellenségessé tesz. Megosztó hatású.

És az egyetlen lehetséges kimenetel

a győzelem, a dicsőséges győzelem, vagy a nyomorúságos, kínos vereség.

Úgy gondolom, hogy ezek torzító hatások, és ami a legrosszabb,

láthatóan akadályozza az olyasmit, mint megegyezés,

mérlegelés, kompromisszum

vagy együttműködés.

Vegyük ez utóbbit. Előfordult már Önökkel, hogy úgy kapcsolódtak be egy vitába, hogy

"Nézzük csak, mi van, ha összerakjuk, amink van, ahelyett,

hogy csatáznánk, mire jutunk ketten együtt?"

És azt hiszem, hogy a "vita, mint harc" metafora

gátolja a vita másmilyen lezárását.

És végül, valóban az a legrosszabb,

hogy az ilyen vitákkal nem jutunk semmire.

Zsákutcának bizonyulnak. Csak körben járunk, vagy forgalmi dugók,

forgalmi káosz alakul ki a beszélgetésben.

Nem jutunk sehová.

És még egy dolog, ami oktatóként,

igazán zavar:

Ha a vita harc, az közvetve azt jelenti,

hogy tanulni nem más, mint veszíteni.

Hadd magyarázzam el, hogyan is értem.

Tegyük fel, hogy te és én vitatkozunk.

Te elhiszed a P állítást, és én nem.

Megkérdem, "Miért gondolod, hogy P?"

Te erre elmondod az indokod.

Nem értek egyet, és azt mondom: "Na, de... hogy is van?"

Te erre válaszolsz az ellenvetésemre.

És erre azt kérdezem: "Ezt hogyan érted?"

Hogyan alkalmazható ez erre?:" Erre te megválaszolod a kérdésem.

Nos, tegyük fel, hogy a nap végén --

én ellentmondok, kérdezek,

összeszedek mindenféle ellenérvet,

és te mindenre kielégítő választ adsz.

Így a nap végén azt mondom,

"Tudod mit? Azt hiszem, igazad van. P."

Tehát most már hiszek valamiben, amiben eddig nem. És ez nem akármilyen meggyőződés,

hanem egy jól megfogalmazott, egy megvizsgált,

harcban próbált meggyőződés.

Nagy kognitív eredmény. Ki nyerte meg ezt a vitát?

Hát igen, a harc-metafora arra kényszerít minket,

hogy azt mondjuk, te nyertél, annak dacára, hogy egyedül én tettem szert valamilyen kognitív nyereségre.

Mit nyertél te kognitív módon azzal, hogy meggyőztél engem?

Bizonyára némi örömmel töltött el, lehet, hogy hízelgett az énednek,

lehet, hogy szereztél vele valamilyen szakmai elismerést a területen.

Ez a fickó jó vitapartner.

De tisztán a megismerés szempontjából ki a nyertes?

A harc-metafora ránk erőlteti azt a gondolkodást,

hogy te vagy a győztes, én pedig vesztettem,

annak dacára, hogy én nyertem vele.

És ezzel a szemlélettel valami baj van.

Ezen a szemléleten valóban változtatni akarok, ha lehetséges.

Hogyan tudjuk megtalálni annak a módját, hogy a viták

valami pozitívumot nyújtsanak?

Új kimeneti stratégiákra van szükségünk a vitákhoz.

De addig nem lesznek új kimeneti stratégiáink,

amíg a régi módon közelítünk a vitákhoz.

Újfajta vitákra kell gondoljunk.

Hogy ezt tegyük...

-- hát, igazából nem is tudom, hogyan csináljuk.

Ez a rossz hír.

A "vita, mint harc" metafora egy szörny.

Egyszerűen befészkeli magát az agyunkba

és nincs az a varázsgolyó, ami megölné.

Nincs az a varázspálca, ami eltűntetné onnan.

Nincs rá megoldásom.

De van néhány javaslatom,

és íme a javaslat:

Az újfajta vitákhoz

másmilyen vitázó felekre kell felkészüljünk.

Próbáljuk hát meg ezt.

Gondoljuk át az összes olyan szerepet, ami egy vitában előfordul.

Egy szembenálló vagy dialektikus vitában

van, aki mellette van, és van, aki ellene.

A retorikai vitákban van hallgatóság.

A bizonyító vitákban van az érvelő.

Mindezek különböző szerepek. El tudnak képzelni olyan vitát,

amelyben Önök a vitázó felek, de egyúttal a hallgatóság szerepét is betöltik,

és önmagukat figyelik vita közben?

El tudják képzelni önmagukat, amint saját vitájukat figyelik,

és ha el is vesztik a vitát, a végén azt mondják:

"Ez igen, ez jó vita volt." ?

Meg tudják ezt tenni? Azt hiszem, igen.

És azt hiszem, ha el tudnak képzelni egy ilyen vitát,

ahol a vesztes azt mondja a győztesnek,

és a hallgatóság és a zsűri azt tudja mondani:

"Igen, ez jó vita volt.",

akkor egy jó vitát képzeltek el.

Sőt, mi több, azt hiszem, elképzeltek

egy jó vitázót, egy olyat,

hogy érdemes lenne megpróbálni olyanná válni.

Nos, sok vitát vesztettem már.

Gyakorlat kell ahhoz, hogy valaki jó vitázó legyen

abban az értelemben, hogy hasznára váljék a vereség,

de szerencsére volt sok munkatársam,

aki hajlandó volt beszállni és akiktől megszereztem ezt a gyakorlatot.

Köszönöm.

(Taps)