Három módszer az udvariasság gyakorlására

Mit jelent udvariasnak lenni? Steven Petrow újságíró a választ a szó eredeti jelentésében keresi, rávilágítva, miért ne vessük el az udvariasságot, mint ahogy a politikai korrektséggel és a cenzúrával tettük. Három módszert mutat be, melyekkel udvariasabbá válhatunk, és eltérő véleményünket tisztelettel fejthetjük ki.

Elöljáróban két dolgot mondok magamról,

mielőtt az előadásomra térnék.

Az első, hogy több mint 20 éve írok

modorról és udvariasságról

mint könyvszerző és folyóiratok cikkírója.

A másik,

hogy barátaim ódzkodnak vacsorára hívni,

mert az asztalnál előadódó
bármely illetlenség

valószínűleg a sajtóban köt ki.

(Nevetés)

Figyelek, ott látom, de látom
a képernyő másik oldalát is.

(Nevetés)

Apropó, vacsorák.

Menjünk vissza 2015-be,
és a vacsorához, amelyen részt vettem.

Hogy elhelyezzük az időben,

Caitlyn Jenner ekkor
coming outolt először,

Kardashianként elveszítve identitását,

és transznemű aktivistáévá
változtatta az életét.

A People folyóiratba
akkoriban cikket írtam

a nevek fontosságáról,

és hogy személyiségünket
a nevek fejezik ki,

s helytelen használatuk vagy mellőzésük
törli identitásunkat.

Különösen Caitlyn Jennerről szóltam,

személyesnévmás-használatáról.

Személyes névmásairól.

A vacsorán vagyok –
elragadó, csodás, mulattató –,

amikor vendéglátóm Caitlyn Jennerről
kezd összevissza fecsegni.

A nő azt mondja, hogy Jenner részéről

udvariatlanság új nevet
és új személyes névmásokat használni.

Képtelen ezt elfogadni.

Csak hallgattam, és mivel meditálok,

csak a szent szünet után válaszoltam.

(Nevetés)

Emlékeztettem rá a nőt,
hogy mikor férjhez ment,

ő is nevet változtatott,

fölvette a férje nevét.

Most is azt használjuk.

Nem azért, mert jog szerint az a neve,

hanem mert a tisztesség úgy kívánja.

Miss Jennerrel ugyanaz a helyzet.

A nő nem fogadta el,
s évekig nem beszéltünk.

(Nevetés)

Úgyhogy...

Civilistának ismernek.

E szóval valószínűleg nem ismerősek.

A hétköznapi nyelvben nem használatos.

A latin és francia nyelvből származik;

erkölcsi kódex szerint
élni törekvő személyt jelöl,

aki jó polgár szeretne lenni.

Az udvariasság szó onnan származik,

és a szó eredeti meghatározása:

magukat a város javának,
a közösség javának,

a tágabb értelmű jónak
magukat adni akaró polgárok.

Előadásomból remélhetőleg

három új dolgot tanulnak arról,
hogyan legyünk udvariasak

az udvariasság szó
eredeti jelentése szerint.

Az első nehézség,

hogy az udvariasság szó ódivatú.

A másik nehézség:

az udvariasság szitokszóvá lett hazánkban.

Mindegy, hogy politikailag
jobb- vagy baloldaliakról van szó.

Mert a modern szóhasználat egy kalap
alá veszi az illemszabályokkal,

a formális udvariassággal,
a formális viselkedéssel.

Eltértünk a polgári státus eszméjétől.

Jobboldali barátaimról
beszélek egy keveset,

akik összekeverték az udvariasságot
az ún. politikai korrektséggel.

Számukra az udvariasság hirdetése

nagyon olyasmi, mint George Orwell

1984 c. regényében az újbeszéd.

Hogy ez kísérlet beszédmódunk
megváltoztatására

az általunk használt nyelv
erőszakos módosításával.

Eszméink megváltoztatása
a szavak jelentésének módosításával.

Azt hiszem, vacsora-háziasszonyom

ilyesmire gondolhatott fecsegés közben.

Személyesen akkor értettem meg,

mi bajuk a jobboldaliaknak
az udvariassággal,

mikor az akkor még jelölt
Donald Trumpról írtam cikket.

Azt mondta,

hogy nincs ideje
a teljes politikai korrektségre,

és szerinte az országnak sincs.

Megszívleltem, ez nagyon...

A közönség erősen rákattant
az interneten, képzelhetik.

Ezernyi válasz érkezett,
közülük különösen ez fogott meg,

mert jellemző volt:

"A politikai korrektség beteges rendszer,

mert hagyja, hogy liberálisok
uralják a társalgást,

címkézzék, démonizálják
és elhallgattassák az ellenzéküket."

Úgy látom, a jobboldaliak cenzúrának
fogják föl az udvariasságot.

Ez a jobboldal álláspontja.

Baloldali barátaimnak is van vele bajuk.

Pl. léteznek olyanok,

akik a Trump-kormánynak

a határon fölhúzandó falat
pártoló tisztviselőire szálltak rá.

Otrombaságukat, gonoszságukat,

erkölcstelenségüket vetették a szemükre.

Az egyik tavalyi hasonló eset után

még a Washington Post is –

értik, a baloldali Washington Post –

a szerkesztőségi cikkében
az illendőség pártjára állt.

A tisztviselőket hagyják békén – érveltek.

Hm.

"A fal tényleg udvariatlanság.

Gyerekekre rámenni könnyfakasztó
gázzal, családokat szétválasztani."

Ezt mondják a tiltakozók.

Képzeljék el, ha korábban az országban

az illendőség és udvariasság pártjára
álltunk volna történelmünk során.

A szüfrazsettekre gondolok.

Fölvonultak, sztrájkőrségen voltak.

Gyalázták és letartóztatták őket,

mert szavazati jogot követeltek
a nőknek az 1920-as években.

Ifjabb Martin Luther King
lelkészre is gondolok,

az amerikai szelíd polgári
engedetlenség atyjára.

Udvariatlannak bélyegezték a gazdasági
s faji igazságosságért való harca miatt.

Gondolom, már érzik,

miért vált itt az udvariasság szitokszóvá.

Eszerint nem lehetünk más véleményen,
nem lehetünk őszinték?

De igen, nagyon is.

Dr. Carolyn Lukensmeyerrel
beszéltem nemrég.

A hölgy az udvariasság tárgyában

afféle guru a hazájában,

és az Udvarias Társalgás Országos
Intézetének ügyvezető igazgatója.

Így fogalmazott:

"Az udvariasság nem a meghunyászkodást
vagy a különbségek elkerülését jelenti.

Azt jelenti, hogy figyelünk,
és tisztelettel szólunk a különbségekről."

Egészséges demokráciában így kell tennünk.

Ezt tiszteletteljes elkötelezettségnek
nevezem.

De az udvarias társalgásnak is
szabályokra, korlátokra van szüksége.

Például óriási a különbség

a pusztán durva vagy aljas nyelvezet

és a gyűlöletet s türelmetlenséget
kiváltó beszéd között.

Külön szólok a csoportokról.

A faji és etnikai csoportokra gondolok.

Az LMBTQ közösségre gondolok,

a fogyatékosokra gondolok.

Mi érzékeny lelkűek ezt a beszédet
gyűlöletbeszédnek hívjuk.

A gyűlöletbeszéd erőszakhoz vezethet.

2018 őszén

dr. Christine Blasey Fordról írtam cikket.

Talán emlékszenek a hölgyre,

ő az egyik, aki szexuális támadással

vádolta meg Brett Kavanaugh
főbírójelöltet.

A reagálások között

ezt a személyes üzenetet kaptam.

A dián olvashatják.

Erős szerkesztésen esett át.

(Nevetés)

Az 50 szóból 10 nem tűrte
a nyomdafestéket.

Nekiment a demokratáknak
és Obama elnöknek,

velem kapcsolatban eléggé útszéli
és közönséges hangot használt.

Kifejezett fenyegetést is
tartalmazott az üzenet,

szerkesztőim a The Postnál
ezért küldték tovább a hatóságoknak.

Röviddel azelőtt kaptuk, mikor más
médiákhoz csőbombák érkeztek,

ezért tényleg mindenki
ugrásra készen állt.

Az volt a helyzet, hogy néhány hónapja

öt marylandi újságírót megöltek.

Dühös olvasójuk lőtte agyon őket.

"Pofa be, különben..."

Ugyanebben az időben

az egyik olvasóm interneten
kezdett zaklatni.

Kezdetben...

komolytalannak tűnt.

Tavaly ilyenkor történt,

a karácsonyfa még föl volt díszítve,

és a fickó üzent nekem:

"Leszedhetné a karácsonyfadíszeket."

Aztán egyik nap észrevette,
hogy a kutyám nincs pórázon,

majd szóvá tette, mikor piacra mentem.

Majd ilyet írt nekem:

"Ha valaki agyonlőné,

az egyáltalán nem lenne veszteség."

Bárcsak ez lett volna a történet vége!

Pár hónappal később ugyanis
odaállított a bejárati ajtómhoz,

és dühödten be akarta törni.

Most buzogányom, biztonsági rendszerem

és Louisville Slugger baseballütőm van.

(Sóhaj)

"Pofa be, különben..."

Mi a teendő,

hogy megelőzzük
udvariasságunk eldurvulását?

Első szabályom a nyelvezet enyhítése.

Írásban ingerlő szavakat
már nem használok,

pl. homofób, rasszista,

idegengyűlölő, szexista.

E szavakat nem.

Kibuknak tőlük az emberek.

Gyújtóbombaként hatnak,

és meghiúsítják,
hogy közös nevezőt találjunk.

Meghiúsítják megértő szív létrejöttét.

Amikor 2018-ban John McCain elhunyt,

hívei fölfigyeltek rá,
hogy soha nem személyeskedett.

Ezt ellenfelei sem tagadták,

és ez igazán figyelemre méltó.

Bírálta ellenfelei irányvonalát,
bírálta álláspontjukat,

de sohasem személyeskedett.

Jöjjön a második szabály.

Az udvariasság ügye
nem korlátozódik Amerikára.

Hollandiában támadás éri az udvariasságot,

s ahogy egy filozófusuk megjegyezte:

országa a verhuftering korszakába lépett.

Korábban nem ismertem a szót,
jól utána kellett néznem.

Kb. zaklatást és a jó modor
eltűnését jelenti.

Ezeknél valójában súlyosabbat,
de ezeket használom itt.

Amikor efféle probléma
leírására különleges szó kell,

tudják meg, az már bajt jelez.

A 2016-os brexitszavazás
az Egyesült Királyságban

még jobban megosztotta a nemzetet.

A szétszakadás egyik bírálója
a brexit híveit így hívta –

igencsak tetszik a kifejezés –,

ezek "Britannia szűk látókörű
beijedt gyík-agyújai".

Britannia szűk látókörű
beijedt gyík-agyújai.

Ez személyeskedés.

Hiányolom a Downton Abbey-t

és udvarias patináját.

Ebben rejtőzik a harmadik szabály:

ne tévesszük össze a méltóságteljes
viselkedést az udvariassággal.

Még ha Maggie Smithhez fogható
mesés özvegy grófné van is jelen,

(Nevetés)

[Ne legyenek kishitűek.
Az a középosztály jellemzője.]

Egy történettel fejezem be.

Nemrég pékségben jártam,
ők sütik ezeket a remek édes pogácsákat.

Hosszú sor állt, rengeteg a süti,

de lassacskán fogytak a pogácsák,

mígnem egy nő maradt köztem
és az utolsó pogácsa között.

(Nevetés)

Hál'isten, azt mondta:
"Kérek egy croissant-t."

(Nevetés)

Mikor sorra kerültem, azt mondtam:
"Kérem azt a pogácsát."

Mögöttem egy fickó –

meg se fordultam, sosem láttam –

fölkiáltott: "Az az én pogácsám!

Húsz perce állok sorban."

Én meg: "Maga kicsoda?

Húsz perce állok sorban,
maga mögöttem áll."

Itt, New Yorkban nőttem föl,

középiskolába innen nem messze jártam.

Tudják, ez itt nagyon udvarias környék,

de a teremből, ezeken az utcákon
bárkit odébb lökök egy taxiért.

Így magam is meglepődtem,
mikor azt mondtam a fickónak:

"Kéri a felét?"

"Kéri a felét?"

Önkéntelenül kibukott belőlem.

A fickó meghökkent, láttam,
ahogy az arca megváltozik,

majd megszólalt:

"Mi lenne, ha én is vennék egy sütit,
és mindkettőt megfeleznénk?"

Így is tettünk.

Leültünk és beszélgettünk.

Semmi közös nem volt bennünk.

(Nevetés)

Közös nem volt bennünk: sem nemzetiségünk,
sem nemi orientációnk, sem szakmánk.

De e pillanatnyi szívélyességen,
pillanatnyi kapcsolaton keresztül

barátság alakult ki köztünk,
s kapcsolatban maradtunk.

(Nevetés)

Noha megdöbbent, mikor később
megtudta, hogy civilista vagyok.

(Nevetés)

De én ezt az udvariasság tréfájának vélem.

Az udvariasság tréfájának.

Ez csodálkozásra késztetett:

miféle jókról mondunk le,
nemcsak elkerüljük a bajt,

mikor az udvariatlanságot választjuk.

A barátságot, a kapcsolatot értem ezen,

1 000 kalória megosztását.

De tágabb értelemben is gondolom:

közösségek, országok
és a világ léptékében.

Mit vesztünk ezzel?

Ma az eszmék és az identitások
polgárháborújával vagyunk elfoglalva.

Ezeknek nincsenek szabályaik.

A háborúnak vannak szabályai.

Gondoljunk a Genfi egyezményekre.

Garantálják, hogy a katonákkal
humánusan bánjanak

a csatatéren, de azon kívül is.

Az udvariasság genfi konvenciójának
is szükségét látom,

hogy a beszédmód paramétereinek
szabályait is fölállíthassuk.

Hogy segítségével közösségünk
és hazánk jobb polgáraivá váljunk.

De még hozzáteszem,

hogy a szabályoknál az udvariasság
eredeti meghatározásából indulnék ki,

melyet a latin s a francia nyelv fejez ki.

Az udvariasság:

magukat a város javának,
a közösség javának,

a tágabb értelmű jónak
magukat adni akaró polgárok.

Az udvariasság ebben
az értelemben nem szitokszó,

és remélem, hogy a civilista
nem válik divatjamúlttá.

Köszönöm.

(Taps)