A nők jogaiért, vallásomra hivatkozva

Alaa Murabit 15 éves volt, amikor a családjával Kanadából Líbiába költöztek. Fiútestvéreivel egyenlőként nőtt fel, de új környezetében erősen korlátozva érezte magát abban, amit lányként elérhet. Mint büszke muzulmán nő, elgondolkodott: Vajon tényleg ez, amit a vallás tanít? Humoros, szenvedélyes és lázadó beszédében elmeséli hogyan fedezte fel vallása különböző női vezetőinek munkásságát, és hogyan indított kampányt a nők jogaiért egyenesen a Koránból vett idézetekkel.

A repülőn idefelé

nagyon érdekes beszélgetésben volt részem

a mellettem ülő utassal.

Azt mondta, úgy tűnik, az Egyesült
Államok kifogyott a munkahelyekből,

mert újakat találnak ki:

macskapszichológus, kutyasuttogó,
tornádóvadász.

Néhány másodperccel később megkérdezte,

"És te mivel foglalkozol?"

Azt feleltem: talán béketeremtő lennék.

(Nevetés)

Nap mint nap azon dolgozom,
hogy hallassam a nők hangját,

és hangsúlyozzam tapasztalataikat,

részvételüket a békefolyamatokban,
konfliktusrendezésben.

Munkám folyamán rájöttem,

az egyetlen mód arra, hogy biztosítsuk
a nők teljes körű részvételét világszerte,

ha megkeressük, hogyan
kapunk erre támaszt a vallástól.

Ez az ügy alapvető fontosságú számomra.

Fiatal muszlim nőként
nagyon büszke vagyok a vallásomra.

Ez ad erőt és hitet,
hogy minden nap dolgozzam.

Ez az oka, hogy ma itt állok önök előtt.

Nem hagyhatom azonban figyelmen kívül
a kárt, amelyet a vallás nevében okoztak,

nem csak az enyémében, de a világ
minden nagyobb vallásáéban.

A vallási iratok elferdítése,
manipulálása és az azokkal való visszaélés

befolyással volt társadalmi
és kulturális normáinkra,

törvényeinkre és mindennapi életünkre,

olyannyira, hogy hatásukat néha
már mi magunk sem vesszük észre.

A szüleim az 1980-as évek elején
költöztek az észak-afrikai Líbiából

Kanadába.

Én a középső vagyok 11 gyermekük közül.

Igen, 11.

Felnőve láttam a szüleimet,

akik istenfélő és spirituális emberekként

imádkoztak és dícsérték Istent
az áldásaiért,

köztük persze értem is.
(Nevetés)

Kedvesek, viccesek és türelmesek voltak.

Olyan határtalan türelmük volt, amilyet
csak 11 gyermek adhat az embernek.

És igazságosak voltak.

Sosem kerültem alárendelt szerepbe
vallási kultúránk alapján.

Ugyanúgy kezeltek,

ugyanazt várták el tőlem
[,mint fivéreimtől].

Sosem tanították, hogy Isten
eltérően ítéli meg a nemeket.

Szüleim Istenről, mint könyörületes
és jótevő barátról és gondoskodóról

alkotott képe formálta azt,
ahogyan a világra tekintettem.

Neveltetésemnek más előnyei is voltak.

11 gyermek egyikének lenni felér
egy diplomáciai 1x1 kurzussal. (nevetés)

Mind a mai napig megkérdezik tőlem,
melyik egyetemre jártam.

"A Kennedy Közigazgatási
Egyetemre jártál?"

Rájuk nézek, és azt válaszolom: "Nem,

a Murabit Nemzetközi Kapcsolatok
Iskolájába jártam."

Hihetetlenül exkluzív. Anyámmal
kell beszélni, ha be akarsz kerülni.

Szerencsédre éppen itt van.

11 gyermek egyikének lenni,
és 10 testvérrel felnőni

sokat tanít a hatalmi struktúrákról
és a szövetségekről.

Megtanít koncentrálni; gyorsan
vagy kevesebbet kell beszélni,

mert valaki mindig közbeszól majd.

Megtanít az üzenetátadás fontosságára.

Megfelelő módon kell kérdezni,
hogy a kívánt választ kapjuk.

És úgy kell nemet mondani,
hogy azzal ne zavarjuk meg a békét.

De a legfontosabb lecke,
amit megtanultam,

hogy mennyire fontos
helyet kapni az asztalnál.

Amikor anyám kedvenc lámpája eltörött,
ott kellett lennem, amikor megpróbált

rájönni, ki és hogyan tette,
mert meg kellett védenem magam.

Mert ha nem teszem, akkor
rám fogják, hogy én voltam,

és mielőtt észrevenném,
már büntetésben is vagyok.

Nem tapasztalatból beszélek,
természetesen.

2005-ben, amikor 15 éves voltam,
elvégeztem a középiskolát,

és a kanadai Saskatoonból

a szüleim líbiai szülővárosába, Zawiyába,

egy nagyon régimódi városba költöztem.

Ne feledjük, azelőtt csak
egyszer voltam Líbiában nyaralni,

és hétéves kislányként varázslatos volt:

Jégkrém, tengerpart
és izgatott rokonok.

Mint kiderült, 15 éves fiatal nőként
már nem volt ugyanaz.

Nagyon hamar megismerkedtem
a vallás kulturális vonatkozásaival.

A "haram" -- vallásilag tiltott --

és az "aib" -- kulturálisan helytelen --

szavakat könnyedén felcserélték,

mintha ugyanazt jelentenék
és ugyanolyan következményekkel járnának.

Folyton azon kaptam magam,
hogy osztálytársakkal,

kollégákkal, tanárokkal,
barátokkal és - akár - rokonokkal

vitatkozom, és kezdem megkérdőjelezni
saját szerepemet és céljaimat.

Még a szüleim nyújtotta alapokkal is

azon találtam magam, hogy megkérdőjelezem
a nők szerepét a hitemben.

A Murabit Nemzetközi Kapcsolatok
Iskolájában

nagy jelentősége van a vitáknak,

az első számú szabály pedig a kutatás.
Ezt tettem hát én is,

és meglepően könnyű volt

a vallásomban olyan nőket találni,
akik vezető pozíciót láttak el,

akik ifogékonyak voltak az újra,
és erősek --

akár politikai, gazdasági
vagy katonai szempontból.

Khadija pénzügyileg támogatta
az iszlamista mozgalmat,

amikor az még csak
gyerekcipőben járt.

Nélküle most nem tartanánk itt.

Tehát miért nem tudtunk róla?

Miért nem tudtunk ezekről a nőkről?

Miért száműzték a nőket olyan helyzetbe,

amilyet vallási tanaink is
elavultnak tartanak?

Ha isten szemében egyenlőek vagyunk,

miért nem vagyunk azok a férfiak szemében?

Számomra ez mind visszamutatott ahhoz,
amit még gyerekként tanultam.

A döntéshozók, akiknek
befolyásuk van az üzenetekre,

akik az asztalnál ülnek,

ők sajnos egyik világvallásban sem

a nők.

A vallási intézményeket
férfiak uralják,

és férfi vezetéssel működnek.

Ők pedig nekik tetsző rendeleteket hoznak.

Amíg a rendszert teljesen
meg nem változtathatjuk,

nem számíthatunk a nők teljes gazdasági

és politikai részvételére.

Az alapokkal van a probléma.

Anyám mindig azt mondja, nem
építhetsz ép házat egyenetlen alapzatra.

2011-ben Líbiában lázadás tört ki,
és a családom annak élvonalában volt.

És a háborúban bámulatos dolog történt,

kulturális váltás,
ami nagyon átmeneti volt.

Először éreztem úgy, hogy részvételemet

nem csak elfogadják, hanem támogatják is.

Követelték.

Nekem és más nőknek
helyet adtak az asztalnál.

Nem kapaszkodtunk senkibe.

A döntéshozatal részei voltunk.

Információt közvetítettünk.
Fontosak voltunk.

Azt akartam,
hogy ez a változás tartós legyen,

Mint kiderült, ez nem olyan egyszerű.

Alig néhány hét múlva a nők,
akikkel addig együtt dolgoztam,

visszatértek régi szerepükhöz.

Többségük a vallási és politikai vezetők

unszolására tette,

akik vallási idézetekre
hivatkoztak ürügyként.

Ezzel támogatták meg álláspontjukat.

Eleinte a nők gazdasági és politikai
szerepének megerősítésére fókuszáltam.

Úgy gondoltam, ez vezet majd
a kulturális és társadalmi változásokhoz.

Mint kiderült, ez működik valamennyire,
de nem túlságosan.

Úgy döntöttem, hogy én támadásra
használom, amit ők védekezésre:

és elkezdtem én is iszlám
szövegekből idézni.

2012-ben és 2013-ban
az én szervezetem vezette

Líbia legnagyobb és
legkiterjedtebb kampányát.

Otthonokba, iskolákba, egyetemekre
és akár mecsetekbe is bementünk.

50 000 embert szólítottunk meg
közvetlenül,

és még több százat és ezret
plakátokon, tévés és rádiós reklámokon,

és posztereken keresztül.

Biztos csodálkoztok,
hogyan tudta ezt egy nőszervezet

egy olyan közegben véghezvinni,
amely korábban

annak a puszta létezését is ellenezte.

A szent iratokat használtam.

A Korán verseit
és a Próféta tanításait használtam,

Hadíszokat idéztem, például azt,
amely azt mondja,

hogy azok a legjobbak közűlünk,
akik a családjuk számára a legjobbak.

Vagy hogy "ne hagyd,
hogy az egyik fivéred elnyomja a másikat."

És most először, a pénteki
szentbeszédeken a helyi imámok

a nők jogait hirdették.

Olyan tabukat vitattak meg
mint a családon belüli erőszak.

Megváltoztak az irányelvek.

Néhány közösségben addig mentünk el,

hogy az Emberi Jogok
Egyetemes Nyilatkozatában

- amelyet eddig kárhoztattak,
mert világi tudósok írták -

ugyanazok az alapelvek
vannak, mint a mi könyvünkben.

Tehát igazából az ENSZ rólunk másolt.

Az üzenet megváltoztatásával

olyan olvasatot tudtunk nyújtani,
ami a líbiai nők jogait támogatja.

Ebben mára már nemzetközi
szinten követnek minket.

És amikor azt mondom, nem volt könnyű,
higgyék el, nem volt az.

A liberálisok rossz konzervatívnak
neveznek, mert a vallást használjuk.

A konzervatívok mindenféle
tarka jelzőkkel illetnek.

Mondtak már mindent,
voltam a szüleim szégyene –

tévedés, ők a legbüszkébbek rám –

és hogy a következő születésnapom
sem érem meg,

- ehhez képest most itt vagyok.

És még mindig erősen hiszek abban,

hogy a nők jogai és a vallás
nem zárják ki egymást.

De ott kell lennünk az asztalnál.

Nem szabad feladnunk,
mert ha csendben maradunk,

azzal megengedjük, hogy a nők zaklatása
és elnyomása világszerte folytatódjon.

Azzal, hogy kimondjuk:
harcolni fogunk a nők jogaiért,

harcba szállunk a fegyveres
szélsőségességgel,

teljesen megbénítjuk a helyi közösségeket,
amelyeknek így muszáj lesz foglalkozniuk

az ügyeinkkel, hogy fennmaradhassanak.

Nem könnyű vitába szállni a
vallási üzenetek téves értelmezésével.

Bőven van részünk sértésekben,
gúnyban és fenyegetésben.

De csinálnunk kell.

Nincs más választásunk, mint megkövetelni,
ami az emberi jogokban van,

hitünk alapjait,

nem nekünk, nem a családunk nőtagjainak,

nem csak a jelenlévő nőknek,

és nem is csupán a világ nőinek,

hanem a közösségeknek,
amelyek majd átalakulhatnak

a nők részvételével.

És az ehhez vezető egyetlen út,

az egyetlen lehetőség,

hogy az asztalhoz ülünk,
és ott is maradunk.

Köszönöm.

(taps)