Mi a jó élet titka? A leghosszabb boldogságkutatás tanulságai | Robert Waldinger | TEDxBeaconStreet

Mitől leszünk életünk során boldogok és egészségesek? Aki azt gondolja, hogy a hírnévtől és a gazdagságtól, véleményével nem áll egyedül. De Robert Waldinger pszichiáter szerint téved. A felnőttek fejlődését célzó, 75 éve tartó kutatás vezetőjeként Waldingernek példa nélküli mennyiségű, az igazi boldogságról és megelégedettségről szóló adat áll rendelkezésére. Előadásában három fontos tanulságot oszt meg hallgatóságával, amelyeket a kutatásból és régi gyakorlati bölcsességből szűrt le arról, hogy hogyan alakítsunk ki magunknak teljes és hosszú életet.

Az előadást egy TEDx rendezvényen rögzítették, amelyet a TED konferenciák formájában, de tőlük függetlenül egy helyi közösség szervezett. Bővebben ld.: http://ted.com/tedx

Mi őrzi meg egészségünket
és boldogságunkat

életünk folyamán?

Ha beruházhatnánk

jövőbeni önmagunkba,

mire fordítanánk időnket és energiánkat?

Sokféle válasz létezik.

Képekkel bombáznak bennünket,
hogy mi az életünkben a legfontosabb.

A média tele van egész
vállalatbirodalmat építő

gazdag és híres emberekről
szóló történetekkel.

Hiszünk a történeteknek.

Az ezredforduló táján felnőttkorba
lépőket megkérdezték,

hogy mi a fő életcéljuk,

s több mint 80%-uk azt felelte,

hogy életének fő célja a meggazdagodás.

Ugyanezen ifjú felnőttek 50%-a

második fő életcéljának

a híressé válást tekintette.

(Nevetés)

Állandóan csak azt halljuk,
hogy adjunk bele mindent a munkába,

gürizzünk, és érjünk el többet.

Azt sugallják nekünk, hogy ezekre
a dolgokra kell törekednünk,

hogy jó életünk legyen.

Ez az igazság?

Valóban tőlük vagyunk
boldogok életünk során?

A teljes életről,

a meghozott döntésekről,
s hogy ezeknek milyen hatásuk van,

majdnem lehetetlen képet kapni.

Az életről szerzett tudásunkat
többnyire onnan nyerjük,

hogy az emberek fölidézik
a múltjukat, s tudjuk,

hogy ez jórészt csupán
vaksi utólagos előrelátás.

A történtek nagy részét elfelejtjük,

és néha emlékezőtehetségünk
kifejezetten kreatív.

Mark Twain ezt tudta.

Így fogalmazott:

"Életem bizonyos legrosszabb
eseményei soha nem történtek meg."

(Nevetés)

A kutatások azt mutatják,
hogy megszépítve emlékszünk a múltunkra,

ahogy öregszünk.

Eszembe jut egy lökhárító matrica:

"Soha nincs késő, hogy boldog
gyerekkorod legyen"

(Nevetés)

De mi lenne, ha leperegne előttünk

az egész életünk?

Mi lenne, ha tanulmányozhatnánk
az embereket

kamasz éveiktől idős korukig,
hogy megtudjuk,

mi teszi őket boldoggá és egészségessé?

Megoldottuk.

A Harvard Felnőttfejlődési Kutatás

talán a felnőttkort legtovább átfogó
program, ami valaha készült.

75 éven keresztül évről évre
724 férfi sorsát követtük,

s közben munkájukról, családi életüktől
és egészségükről kérdeztük őket,

és persze az interjúk közben nem tudtuk,

hogy hogyan alakul a sorsuk.

Az ilyen kutatások ritkaságszámba mennek.

Majd minden ilyen projekt
egy évtized alatt befuccsol,

mert túl sokan esnek ki a bevontak közül,

vagy a kutatás finanszírozása szűnik meg,

vagy a kutatók érdeklődése terelődik el,

vagy meghalnak, és nincs,
aki folytatná a munkát.

De ránk mosolygott a szerencse,

és a kutatók több nemzedéke
állhatatosságának hála

a kutatás megvalósult.

Az induló 724 fő közül

60 még most is él,

és részt vesz a kutatásban,

többségük elmúlt 90.

Most kezdjük az ő gyermekeik,

több mint 2000 gyermek tanulmányozását.

Én vagyok a kutatás sorban 4. vezetője.

1938 óta két csoport életét követtük.

Az első akkor kapcsolódott a kutatásba,

amikor a Harvardon
másodéves hallgatók voltak.

Tom Brokaw a "legnagyszerűbb
nemzedék"-nek nevezte őket.

Az egyetemet a II. világháború
idején végezték el,

aztán legtöbbjük harcolt a háborúban.

A másik vizsgált csoport tagjai

Boston legszegényebb részéről származtak,

ezeket a fiúkat egyenesen azért vettük be

a kutatásba, mert családjuk
az 1930-as évek Bostonjának

legzűrösebbjei

és leghátrányosabbjai közé tartozott.

Legtöbbjük bérlakásában
még folyóvíz sem volt.

A kutatás elején

minden tizenévest kikérdeztünk.

Orvosi vizsgálaton vettek részt.

Elmentünk a lakásukra,
és kikérdeztük a szüleiket.

Aztán ezekből a kamaszokból

minden rendű-rangú felnőttek váltak.

Gyári munkás és jogász, kőműves és orvos,

egyikük az USA elnöke lett.

Egy páran alkoholisták lettek,
néhányan skizofrének.

Volt, aki megmászta

a társadalmi ranglétrát,
és a legtetejére került,

de volt, aki a legalján kötött ki.

A kutatás elindítói soha
nem gondolták volna,

még legmerészebb álmukban sem,

hogy 75 év múltán én itt fogok állni,

és arról beszélek, hogy a kutatás
még mindig tart.

Elhivatott és türelmes kutatóink kétévente

fölhívják a résztvevőket,
és megkérdezik őket,

küldhetünk-e nekik életükre
vonatkozóan még egy kérdéssort.

Sokan a Boston belvárosában
lakók közül fölteszik a kérdést:

"Miért akarnak még tanulmányozni engem?
Nem annyira érdekes az életem."

A Harvardon végzettek
ilyet soha nem kérdeznek.

(Nevetés)

Hogy a legpontosabb
képet kapjuk az életükről,

nemcsak kérdőíveket küldünk,

hanem otthonukban is kikérdezzük őket.

Egészségi adataikat
megkapjuk az orvosuktól.

Vért veszünk tőlük,
agyukról felvételt készítünk,

beszélgetünk a gyerekükkel.

Levideózzuk, amikor feleségükkel
a legnyomasztóbb gondjaikról beszélnek.

Amikor egy évtizede azt
tudakoltuk a feleségüktől,

hogy bekapcsolódnának-e a kutatásba,

a legtöbbjük így felelt:
"Hát, a legfőbb ideje."

(Nevetés)

Mit tudtunk meg?

Milyen tanulság adódik abból
a sok tízezer oldalnyi információból,

amit összegyűjtöttünk

az életükről?

A tanulság nem a gazdagsággal, hírnévvel
vagy a szorgos munkával kapcsolatos.

A legfontosabb következtetés,
amit a 75 éves kutatás nyújt, ez:

A jó kapcsolatok tesznek bennünket
boldogabbá és egészségesebbé. Punktum.

Három lényeges tanulságot
tudtunk meg a kapcsolatokról.

Az első, hogy a társas kapcsolatok
jót tesznek nekünk,

és a magányosság öl.

Kiderül, hogy akik szorosabban kötődnek

családhoz, barátokhoz, közösséghez,

boldogabbak, egészségesebbek,
tovább élnek,

mint akik kevésbé kötődnek.

Kiderül, hogy a magányosságérzés mérgező.

Akik elszigeteltebbek, mint szeretnék,

úgy érzik, hogy kevésbé boldogok,

egészségük életük derekán romlásnak indul,

agyműködésük korábban indul romlásnak,

rövidebb ideig élnek,
mint akik nem magányosak.

Elszomorító tény, hogy bármely
időszakot nézzük is,

öt amerikai közül legalább
egy közli, hogy magányos.

Tudjuk, lehetünk magányosak a tömegben,

és lehetünk magányosak egy házasságban,

így a másik leszűrt tanulság,

hogy nemcsak az számít, hány barátunk van,

odaadó kapcsolatban állunk-e vagy sem,

hanem a szoros kapcsolat minősége is.

Kiderül, hogy viszályok között élni
rosszat tesz az egészségünknek.

Pl. a viszálykodással teli házasság,
ha nem kíséri nagy szeretet,

nagyon káros az egészségünkre,
talán még a válásnál is rosszabb.

Jó, harmonikus kapcsolatban
élni védelmet jelent.

Ha már a vizsgált személyeket
80 éves korukon túl követtük,

szerettünk volna visszamenni odáig,
amikor középkorúak voltak,

hogy vajon megjósolható-e,

kiből válik boldog és egészséges 80 éves,

és kiből nem.

Amikor összegyűjtöttük
az 50 éves korukban

őket jellemző adatokat,

nem az akkori koleszterinszintjükből

lehetett megjósolni,
milyen lesz az öregségük,

hanem abból, hogy mennyire voltak
elégedettek a kapcsolataikkal.

Akik 50 évesen a leginkább
elégedettek voltak,

ők voltak 80 évesen a legegészségesebbek.

A jó, szoros kapcsolat
védőpajzsként szolgál

a vénülés "nyűgétől s nyilaitól."

A boldog kapcsolatban élő férfiak és nők

80 éves koruk után arról számoltak be,

hogy azon a napon, amikor
erősebb testi fájdalmat éreztek,

továbbra is jókedvűek voltak.

De a boldogtalan kapcsolatban élők

azon a napon, amikor
erősebb testi fájdalmat éreztek,

azt még az érzelmi fájdalmuk is tetézte.

A kapcsolatokról és az egészségről
leszűrt harmadik tanulság,

hogy a jó kapcsolatok nemcsak testünket,

hanem agyunkat is védik.

Kiderül, hogy aki valakivel
biztonságos kötődésű kapcsolatban él

80-on túl, az a kapcsolat védelmezi.

Akik olyan kapcsolatban élnek,

amelyben érzik, hogy szükség
esetén számíthatnak a másikra,

tovább őrzik meg
éles memóriájukat.

Akiknek olyan a kapcsolatuk,

hogy úgy érezhetik,
nem számíthatnak a másikra,

az ő memóriájuk hamarabb indul romlásnak.

A jó kapcsolatoknak nem kell
állandóan zökkenőmentesnek lenniük.

Némelyik 80 éves pár zsörtölődhet

nap mint nap,

de amíg úgy érzik,
hogy nehéz időkben

tényleg számíthatnak egymásra,

a civódások nem károsítják
az emlékezőtehetségüket.

Tehát ez a tanulság,
hogy a jó, szoros kapcsolatok

mind az egészségünknek,
mind a közérzetünknek jót tesznek,

ez a bölcsesség vén, mint az országút.

Ez a nagymama és a lelkipásztor tanácsa.

Miért olyan nehéz ezt fölfogni?

Pl. a gazdagságról tudjuk,

hogyha anyagilag alapvetően
rendben vagyunk, a gazdagságtól

nem leszünk boldogabbak.

Ha évente 75 ezer dollár helyett

75 milliót keresünk, tudjuk,

hogy ettől egészségünk
vagy boldogságunk alig változik,

ha változik egyáltalán.

Ami a hírnevet illeti,

a média állandó tolakodása

és a magánélet hiánya

a leghíresebbek egészségének
kimutathatóan árt.

Bizonyosan nem válnak tőle boldogabbá.

Az egyre nagyobb gürizést illetően

igaz a bölcsesség, hogy halálos ágyán
még senki sem kívánta,

hogy bárcsak többet
időzött volna az irodában.

(Nevetés)

Miért oly nehéz ezt fölfogni,
és miért oly könnyű legyinteni rá?

Mert emberek vagyunk.

Mind a könnyű utat keressük,

amellyel életünket

megjavíthatjuk,
és azon a szinten tarthatjuk.

Egy kapcsolat nehézséggel és zűrökkel jár,

a családi és baráti kapcsolatok ápolása

se nem szexi, se nem kecsegtető.

És egész életünkben kell
művelnünk, soha sincs vége.

A 75 éves kutatásban részt vevők közül
azok a legboldogabb nyugdíjasok,

akik tettek azért, hogy munkatársaik
helyébe új játszótársak lépjenek.

Mint az ezredforduló táján
felnőttkorba lépők vizsgálatában,

sokan közülük, amikor felnőtt
életüket megkezdték, azt hitték,

hogy a hírnevet és a gazdagságot
és a kiugró teljesítményt

kell hajszolniuk a jó életük érdekében.

De a 75 év alatt a kutatás
lépten-nyomon bizonyította,

azok boldogultak a legjobban,

akik a családot, a barátokat
és a közösséget tartották szem előtt.

Hát önök?

Tegyük föl: 25 vagy 40 vagy 60 évesek.

Mit jelent, ha befektetünk
a kapcsolatainkba?

Lehetőségeink gyakorlatilag határtalanok.

Talán a képernyő előtti időt föl kellene
cserélni a társaságban töltöttel

vagy egy lanyha kapcsolatot
új tevékenységgel kellene életre kelteni,

hosszú sétákkal, esti randevúkkal,

vagy meglátogatni azt a családtagot,
akivel évek óta nem váltottunk szót,

mert a túlságosan
megszokott családi viszályok

szörnyű áldozatot követelnek

a haragot táplálóktól.

Egy másik Mark Twain idézettel
zárom a mondandómat.

Több mint egy évszázada,

amikor visszatekintett életére,

azt írta:

"Az élet oly rövid, hogy nincs idő

a civakodásra, bocsánatkérésre, haragra,
irigységre, felelősségre vonásra.

Csak a szeretetre van idő,

és arra is, mondhatni,
csak pillanatok vannak."

A jó élet a jó kapcsolatokon alapszik.

Ezt a gondolatot érdemes terjeszteni.

Köszönöm.

(Taps)