A szó hatalma | Мihail Каzinyik | TEDxRANEPA

Mihail úgy véli, hogy a világban mélyreható változások történtek. Ma az emberek milliói virtuálisan érintkeznek egymással: internetszövegekkel, sms-ekkel, képekkel. Szemünk előtt hal ki a beszéd. Eltűntek a kerekasztalok, mikor barátok találkoztak, és beszélgettek, "eközben minden szótagot az aranynál is többre tartva". Elveszítjük az élőbeszéd erejét és kifejezőkészségét, azét a beszédét, amely valaha kiemelt bennünket, embereket a többi élőlény közül. Előadásában Mihail egy sor kérdést tesz föl: hogyan sajátítsuk el a szó erejét, a hanghordozást és a meggyőzést? Hogyan győzzük le szavakkal a gonoszt? Hogyan védhetjük meg szavakkal, hanghordozással magunkat és elvbarátainkat? Az élőbeszéd elsajátítása ma az emberiség egyik legfontosabb feladata.

Мihail Каzinyik művészettörténész, hegedűs, író, költő, pedagógus, kulturológus, filozófus, rendező, ismeretterjesztő, zenei és művészeti műsorok szerzője és vezetője, a klasszikus zene népszerűsítője.

Ezt az előadást egy TEDx rendezvényen rögzítették, amelyet a TED konferenciák formájában, de tőlük függetlenül egy helyi közösség szervezett. Bővebben: http://ted.com/tedx

A Faust drámarészlet Jékely Zoltán és Kálnoky László fordítása
A Bűn és bűnhődés részlete Görög Imre és G. Beke Margit fordítása
A Mese a halászról meg a kis halról fordítása Vas István munkája
A Revizort Mészöly Dezső és Mészöly Pál fordította
Puskin: Téli este c. versét Szabó Lőrinc fordította

Jó napot!

Sokáig repültem, s ez idő alatt
átnéztem az előadásomat,

majd úgy döntöttem,
hogy nem arról beszélek, amiről terveztem.

A kiszámíthatatlanság,
amelyről az imént beszélt a kiváló tudós,

Alekszandr Georgijevics Aszmolov,

hatást gyakorolt rám.

Hatott most arra is, amiről szólni fogok.

Tatjana Vlagyimirovna hozzátette:
sürgősen olvassunk, és járjunk operába!

(Nevetés)

De megrémültem, mert mihelyst azt kérem,

hagyjanak ott csapot-papot, és olvassák
Hermann Hesse Az üveggyöngyjáték c. művét,

majd tüstént lássanak hozzá

Thomas Mann Doktor Faustus c. regényéhez,

azután Wolfgang von Goethe Faustjához:

"Csak földi példakép
minden mulandó;

itt lesz a csonka ép
s megbámulandó;

mit nincs szó mondani,
itt végbe ment;

az Örök Asszonyi
vonz odafent."

És mi lesz?

Elolvassák? Megértették, nem?

Változtattak életfelfogásukon?

Nem; de hiszen olvasták!

Ha azt mondom:

"Hogy egy kalap alá vegyék a fasizmust
a kommunizmussal, tüstént olvassák el

Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését."

Hiszen a hőst ábrázolják!
Dosztojevszkij próféta!

Megmondta, emlékszenek?
Mi Raszkolnyikov óhaja?

Meg akarja ölni az öregasszonyt. Miért?

Mert "Remegő teremtmény vagyok-e,
vagy jogom van..." Miféle ideológia ez?

Fasiszta, de menjünk sorjában.

Ahhoz, hogy megölje az öregasszonyt,
vagy hogy ezt megtegye,

tudatosítania kell magában,
hogy az öregasszony pénze tőke,

azaz értéktöbbletet nyújtó érték,

tehát az öregasszonyt megölve
a pénzt szétosztja a szegények között,

és így a szerencsétlenek pénzhez jutnak.

Ez kinek az ideológiája?

Ott is és itt is megölik az öregasszonyt.

Ott is s itt is megszegik a parancsolatot:

"Ne ölj!"

A milliók közül, akik elolvasták
a Bűn és bűnhődést,

utána vajon fölfogták-e,
hogy e két alapelv egy tőről fakad?

Mindkét esetben ölni kell, nincs "Ne ölj"!

Barátaim, azt mondom, hogy olvassák újra

a Mese a halászról
meg a kis halról c. művet.

Újraolvasva azt mondják,

hogy a mese a fösvény,
telhetetlen öregasszonyról szól.

Megvan? Ottmaradt a törött teknővel.

Szándékosan verték ezt a fejükbe,
hogy elhülyítsék magukat.

Hiszen ez nem gyerekmese.

Puskin egy percet sem
szánt volna erre a mesére,

ha nem a szerelemről írta volna.

Nem a fösvény banyáról írta.

Az erkölcsi tanulság:
"ottmaradt a törött teknővel".

A mese az öregembernek az öregasszony
iránti feltétlen szeretetéről szól.

Emlékszenek? "No de most
már megnyugszik a lelked?"

A java még csak ezután jön.

Idézzék föl, mi végre teszi ezeket a hal?

"Váltságdíjat kapsz értem, ha kell",

azaz: "Teljesítem, bármit is kívánnál."

Lakhelyük düledező földkunyhó,

Az öregasszony vén, még a teknő is törött.

Az öregapó hirtelen zseniálisat szól,

nagyon is puskinosat,
ennek kedvéért írta a mesét:

"Nem kell nekem váltságdíj tetőled.

Menj, siess a kék tenger vizébe,
Bolyongani szabad messzeségbe!"

Az öreg titkon szabadon bocsátja;
erről aztán Blok így ír:

Puskin! Szabadságot titkon
énekeltünk a nyomodban!

Nyújtsd kezed a zord időben..."

Emlékszenek?

Segíts a néma harcban!

Ez mit jelent?

Azt, hogy a halászról
és a halról szóló mesében

a hal megszerette az öregembert –

ők a mese másik szerelmespárja.

A mese felnőtteknek való, nem gyerekeknek.

A hal egy okból szerette meg az öreget:

amiért kiejtette a szabadság igéjét –

a szabadságodért, halacska,
semmit nem kérek tőled.

Menj, siess a kék tenger vizébe,
Bolyongani szabad messzeségbe!"

A szabadságért nem jár fizetség, hallják?

Elolvassák, aztán mi lesz?

Elolvasták, és ha nem értették meg,

akkor marad a zoscsenkói egyszerű tanulság
a fösvény öregasszonyról.

Ha elolvassák Gogol Revizorát,

figyeljék meg,
hogyan jellemzi Hlesztakovot az író.

Az ilyen embert nevezik
a hivatalokban együgyűnek, azaz hülyének:

ostoba, üresfejű embernek.

Most pedig idézzük föl,

miféle meglepő gondolatokat és verseket
ad közre a darabban Hlesztakov.

Ontja a legbonyolultabb rigmusokat.

De nézzük meg egy kissé,

hogy egészen pontosan
alkalmazzuk a költészetet.

Tehát...

Amikor Hlesztakov először
Anna Andrejevnának,

a polgármester feleségének szerelmet vall,

majd lányuknak, Marja Antonovnának,

Hlesztakov ezt mondja: "szívem legforróbb
szerelmével könyörögve kérem... a kezét".

Anna Andrejevna, a polgármester felesége
erre hirtelen így válaszol:

"De kérem... én... úgyszólván...
férjes asszony vagyok."

És Hlesztakov mit felel rá?

"Már Karamzin megmondta:
»Mi a törvény? Papiros!«”

Mit jelent ez?

Mire gondolt ezzel Hlesztakov?
Vagy ez csak versrészlet?

Szó sincs róla!

A csorbítatlan megfogalmazás:

A törvények elítélik
Szerelmemnek tárgyát;

De ugyan ki veheti el
A szívünk vágyát?"

Hát akkor meséljük el mindenkinek,

aki e sorok szerzőjének,
Karamzinnak élettörténetét olvassa:

beleszeretett kebelbarátja feleségébe,

Anasztászija Plescsejevába,
az igen tehetséges, kiváló asszonyba!

Beleszeretett...

De Werthertől eltérően –

hisz akkoriban divat volt
öngyilkossággal véget vetni az életnek,

mint Goethe Werthere –,
de Karamzin nem ezt tette.

Elvette Anasztászija húgát.

Ezt tette.

Ahogy Mozart is,
mikor szerelme kikosarazta,

elvette Costanzát, szerelme testvérét.

De mi a helyzet valójában?

Tényleg tökfilkó Hlesztakov?

Együgyűnek nevezik,

de hölgyeim és uraim, ez vaskos tévedés!

Nem csupán tévedés,
mert mikor szavalásra kérik, ezt adja elő:

"Bú, baj között az ember védtelen,
De lelke, mint a tenger, végtelen."*

Ki írta ezt?

Ez Lomonoszov bonyolult ódája
Jóbról és az átkairól.

Elátkozott világban érzi magát.

A továbbiak még érdekesebbek.

A legérdekesebb talán az,

miért nevezik a hivatalban együgyűnek?

Hiszen Gogol, akárcsak Puskin, ironizál,
Gogolnál minden ellentmond a szövegnek.

Miért együgyű? Megmondom, miért.

Egyszer Hlesztakovot a főnökség megbízta,

hogy utazzon el a herszoni kormányzóságba,

és tisztázza, miért falja föl
a termést a sáska.

A herszoni és nyikolajevi vidék lakosait,

tehát az összes környékbelit
a sáskajárás halállal fenyegeti.

Hlesztakov elmegy,

majd az útja után jelentést ír.

Évi fizetése mellesleg 700 rubel,

az útra 400 rubelt kapott,

azaz évi jövedelmének több mint felét.

Tehát ez tiszteletdíj azért, mert mint
legokosabb, megoldja a sáskaügyet.

Megoldotta a sáskaügyet!

Ezt írta:

Május 23. A sáska repült-repült

Május 24. Nem menekült

Május 25. Ült, csak ült

Május 26. Étkének nekiült

Május 27. Ismét elrepült

Most kórusban mondják meg, ki írta ezt?

Valóban?

Komolyan mondják?

Puskin.

Ő írta.

Az ő elszámolása volt
az útra kapott 400 rubelről.

Amikor Mihail Szemjonovics Voroncov
elolvasta a beszámolót,

majdnem megütötte a guta.

De aztán rádöbbent,

mert más hivatalnok jelentését is olvasta,

akik Puskinnal szintén részt vettek
a sáskaügyben tett utazásban;

30 oldalt elolvasott, majdnem belehalt
a bánatba, és azt mondta:

"Puskin ezt pár sorban már megírta."

Ühüm.

Szóval, barátocskáim?

Akkor hát Hlesztakov hülye?

Hülye?

Anna Andrejevnának, aki azt feleli:
"úgyszólván... férjes asszony vagyok",

Karamzint idézi,

aki barátja feleségébe szeretett bele,

és azt írta: "a törvények elítélik".

Milyen érdekes! Akkor érdemes-e olvasni,
ha semmi sem úgy van?

Érdemes-e olvasni,
ha minden pont fordítva van?

Érdemes-e olvasni,

ha a Lenszkijt megölő Anyegin
továbbra is Puskin barátja?

De hát ez erkölcstelen!
Nézzék, mit művelt Anyegin!

Gúnyolódott Lenszkij menyasszonyán,

elhagyta Tányát,

utazásra indult, szétzúzta
mindenki kényelmét és nyugalmát.

Ezek után Puskin azt mondja:
hogy megy Anyegin barátom sora?

Alekszej Szergejevics, elment az esze?

Az összes Hlesztakovon túltett!

Miféle barát az ilyen?

Gyilkos, hidegvérű gyilkos,
párbajban megölte barátját.

Ha Jevgenyij Anyegin tanításakor
mégis azt föltételezzük,

hogy Lenszkij fantom,

és hogy Anyegin senkit sem ölt meg?

Nem hiszik?

Emlékszenek, honnan jött Lenszkij,
mikor még 18 éves sem volt?

A ködös Németországból.

Göttingeni lelkületű szépfiú!

17 éves korában
a Göttingeni Egyetemről jött,

Kant tisztelője, költő.

Nem érzik ebben az iróniát?

"Ez lehetetlen – vágják rá, –
17 évesen nincsenek Kant-rajongók,

Göttingenben nem fejezik be a kurzust."

És akkor mi van?

Emlékeznek, hová temették Lenszkijt?

Oda, ahol a korsós lányok
vizet vesznek a forrásból.

Miféle vidéken? A tambovi kormányzóságban?

Korsós lányok?

Sok korsós lányt látunk manapság
a tambovi kormányzóságban?

Ez azt jelzi, hogy sehonnan sem érkezett,

rossz, borongós és bágyadt verseket írt,

vagy ahogy Puskin nevezte – majdnem párbaj
lett belőle: küchelbeckeri és émelyítő.

Küchelbecker ez után
párbajra hívta ki Puskint,

mert Lenszkij-minőségű verseket olvasva
az oroszok küchelbeckerinek hívták őket.

Attól fogva ez szállóigévé vált:
íme, ettől szenvedett!

Kicsoda Lenszkij a Jevgenyij Anyeginban?

A fűzfapoéta fantomszerű megtestesítője,

amely ellen csak egyetlen segítség
lehetséges: a golyó!

El kell pusztítani a rossz költészetet!

Puskin ellensége nem a valódi cár,
hanem a rossz költészet volt.

Küzdött is ellene.

Könyveket kell olvasni,

de olvasásukhoz előbb valódi, titokzatos,

kiszámíthatatlan tudáshoz kell jutni
iskolában, egyetemen,

különben rossz a helyzet.

Valamikor Oroszországban
először álltam elő azzal,

hogy Krilov ládikója nem más,

mint mondathangsúlyozási hiba,

Emlékszenek, sehogy sem sikerült
kinyitni a ládikót; a mese utolsó sora:

"A Ládikó egyszerűen kinyílt."

Tehát nem volt titkos zárja,
amelyet kerestek, hanem egyszerű.

Hangsúlyozzuk a sort helyesen!

Keresték a titkot;
de helyezzük csak át a hangsúlyt!

"A Ládikó egyszerűen kinyílt."

Föl kellett emelni a tetejét,
és nem titkokat keresni.

Krilov így is írta meg,

de valaki valamikor megváltoztatta,
aztán már nem volt megállás!

És így tovább.

Rengeteg ilyen példa van.

A szónak csak ott van hatalma,
ahol a szó energikus, okos,

paradox, kiszámíthatatlan, tehetséges:
erről szól a példa.

Visszatérek ifjú éveimhez.

Szokásos ötödik osztály a szokásos,
nagyon közepes középiskolában.

Megkérdezem a gyerekeket:

"Ki az az Alekszandr Szergejevics Puskin?

A gyerekek: "Puskin nagy orosz költő."

"Honnan tudjátok?"
"Mert Marija Ivanovna mondta."

"Elhittétek neki?"

"Még a könyvben is ez áll:

Alekszandr Szergejevics Puskin,
a nagy orosz költő született..."

"Ne higgyetek se a könyvnek,
se Marija Ivanovnának; nekem higgyetek."

Rossz költő, semmirekellő.

Valamelyik versét egyébként ismeritek?"

"Igen! Felhő felhőt gyúrva jajgat,
szélörvény és hóvihar...

hang üvölt fel - mintha farkas!
Hang sír, tán gyermeki jaj?"

"Honnan ismeritek?"
"Mert már vettük."

Micsoda orosz szó: vettük!

Ha már vettétek, akkor Puskinból

vagy Puskin művei közül,

Puskint venni sehogy sem lehetséges.

»Ó, hatalmas, becsületes,
erős, szabad orosz nyelv.«

Na jó, minden iskolában vették.

Na jó, nincs mit tenni ellene:
ha veszik, akkor veszik, de azt mondom:

Bizonyítsátok be, hogy e verseket
csak nagy költő írhatta!"

Egy kislány jelentkezik, és azt mondja:
"Ezek nagyon szép versek."

"Ezt a kislányt
gyönyörűnek tartom" – mondom –,

de a padszomszédja pedig nem, mert tegnap
nem hagyta, hogy másoljon róla."

Az egyik kisfiú jelentkezik:

"De itt a viharról írnak."

"Na és? 100 költő írt a viharról,
a könyvek és Marija Ivanovna azt mondja,

hogy Puskin a nagy költő,
a többi 99 nem; de mitől nagy?

Jó, nem tettetem tovább magam.

A legegyszerűbb verssorok példáján
most bemutatom önöknek,

hogy ezt csak a nagy orosz költő írhatta.

Hallották már a vihart süvölteni?

(Utánozza a vihar süvöltését) Őőőűű ééóói.

Valami ilyesféle hangot ad.

Olvassuk el:

Felhő felhőt... gyúrva...
szélörvény... hóvihar...

hogyan sír a gyerek?

Puskinnál így:

Hang... mintha... farkas...
sír... tán gyermeki...

Hogyan festi le a vihart?

Így: szél-ör-vény és hó-vi-har.

Egyetlen szó e folytonos harcban,
amely háromszögként pörög,

mert a vihar hóförgeteget hoz magával.

Megjelent a vihar ábrázolására két szó.

Ejtsék ki: szél-ör-vény és hó-vi-har.

Így hangzik: szélörvény és hóvihar,
szélörvény és hóvihar.

Most csak a nagy orosz költő
e sorait olvassák:

Felhő felhőt gyúrva jajgat,
szélörvény és hóvihar...

haaa-ang üvö-ölt fel - minthaaa faar-kaas!

Hang sí-ír, tá-án gyermeki jaa-aj?

Tényleg nem lehetett ezt elmondani?

Tényleg nem lehet ezt megérezni?

Puskin nyelvének e hihetetlen zeneiségét?

És az utolsó, amiről szólni fogok.

Mindig nyugtalanít,
mikor be vagyok szorítva az idővel,

mert hozzászoktam a két-három,
olykor ötórás előadásokhoz.

De amikor összesen...,
akkor elvesztem a fejem.

Azonnal megismertetem önökkel
az orosz föld egyik legjelentősebb íróját.

Ha irodalmunk az ő nyomdokain
haladt volna a továbbiakban,

nyelvünk ezerszer szebb s gazdagabb lenne,

mint jelenleg.

Kételkednek benne?

Mutatok két szöveget, két részletet.

A kiváló Nyikolaj Leszkovról van szó,

és szerintem a 19. sz. kitűnő regényéről,

de tán nemcsak a 19.-éről:
az Egyházi személyekről.

Tegye föl a kezét, aki olvasta!

Egy, kettő, három, négy...

Barátaim, ez katasztrofális!

Ezért, amikor önöknek eléneklik:
"Szeress, mindegy, hogy miként",

akkor nem veszik észre,
hogy mivel etetik önöket.

Ha nem lesz idejében irodalom...

Tatjana Vlagyimirovna mondta,
hogy olvassanak könyvet:

Olvassanak! De mit? Hogy?
Milyen szinten? Minek?

Mert a Don Quijote elleni
digitális technológia elkerülhetetlen.

Ez a harmadik világháború:
már régen megkezdődött.

Hozzáteszem azt is:

haladéktalanul olvassanak,
haladéktalanul érezzenek.

Vegyék rá magukat legalább edzésként,

legalább hétvégi eseményként,
legalább hetente egyszer

hallgassák a nagyszerű prózát.

Tehát az Egyházi személyek.

A könyv három hőse közül kettő.

Az egyikük esperes, a másikuk lelkész.

Az esperest Szavelij atyának hívják.

Az esperesnétől nem született gyereke.

Gyermektelenek, kettesben élnek.

Csodásan berendezett házuk van,

de az egész ház híján van a gyerekkéznek,
gyereknevetésnek, gyerekrikoltásnak,

ezért Szavelij atya házának leírását

a hideg-rideg hangzás jellemzi.

Szavelij atya a hidegben gyönyörködik.

Fölolvasom e rövidke részletet.

Figyeljék meg, a szövegben
milyen sok az é és az ó.

Szavelij atya házikója nagyon szép volt,

világoskék olajfestékkel mázolták ki,

különböző színű csillagocskákkal,
négyzetekkel és bogáncsokkal,

amelyek mindhárom ablak fölé
voltak pingálva.

Az ablakokat még élénk színűre
festett faragott tokborítás

és zöld spaletta is szegélyezte.

Sosem zárták a spalettát,

mert az erős ház még
télen sem félt a hidegtől.

Hallgassák figyelmesen!

Az esperes szerette a fényt,

a szobája ablakán
éjjelente betekintő csillagokat,

szerette a selyembrokát-csíkként
beáradó holdsugarat,

amely szétterült a parkettájára.

Hallják, micsoda csodálatos prózavers ez.

A regény másik hőse
Zaharija Benefaktov atya.

Rengeteg gyereke van;
a részlet azzal fejeződik be,

hogy Zaharija felesége
ezt énekli a gyerekeknek:

"Gyerekeim, mit kezdjek veletek?"

Benefaktov és gyerekei,
fölolvasom a részletet.

Zaharija Benefaktov atya háza
sokkal nagyobb, mint Tuberozov atyáé;

de Benefaktovéban nincs
az a piperkőcség és kokettség,

mint amitől az esperesé tündököl.

Zaharija atya kissé megdőlt,
szürke ötablakos háza

inkább nagy baromfiólra hasonlított,

és eme alkalmatossággal való
hasonlatosságot még az is tetézi,

hogy a zöld ablaktokok mindegyikében

különféle orrok és üstökök türemkednek,

melyek egymást lökdösik,
és egymás nyomában vannak.

Ezek mind Zaharija atya ivadékai,
akit Isten megáldott, mint Jákobot,

és feleségét megsokszorozta, mint Ráhelt.

Zaharija atya házát nem uralta

sem az esperesi ház patyolattisztasága,
sem a szigorú rendje,

mindenütt ott voltak
a maszatos gyermeki kezecskék nyomai,

az összes szögletből
gyermekbuksik bukkantak föl;

minden tele volt gyereknyüzsgéssel,
minden gyerekcsipogástól volt hangos,

a kemence mögötti tücsköktől kezdve

az ivadékait e dallal ringató anyáig:

"Gyerekeim, mit kezdjek veletek?"

A legutolsó:

Ha birtokolják a szót,
semmiféle bandita sem támad önökre.

Nem hiszik?

Lehet-e valamit a banditáknak mondani,
amire nem rabolják ki önöket?

Lehet. Egy kis utolsó történet.

Egyedül megyek
a szentpétervári Osztrovszkij téren.

Magányosan éjjel háromkor.

Svéd szokás szerint tárcámat
az összes pénzemmel és kártyáimmal

a farzsebemben tartom.

Egyedül vagyok az egész téren.

Velem szembe egy csoport közeleg,
céljuk felől semmi kétség:

elém kerülnek, körülvesznek,

elzárják a visszautat.

Mindjárt ideérnek, "adj egy cigit",

aztán állon vágnak,
elveszik a pénzem és a kártyáimat.

Tudom, miért.

Egyedül vagyok, és ők pont
magányos őrültekre vadásznak.

Ez a múlt század 90-es éveiben történt.

Lázasan azon töröm a fejem, mihez kezdjek?

Ne ijedjenek meg; mikor egy vonalba
érünk, elkiáltom magam:

"Mit tettetek a városommal?"

(Nevetés)

Ők meg: "Hogy hogy mit tettünk?"

Én: "Nézzétek, mi történik!

Mindenütt szemét, rondaság,
csikkek, óvszerek!

Ez a világ legszebb városa!

E városban született
a világ költészete, zenéje,

minden ház egy darabka szimfónia!

Ők: "Hát mit kéne tennünk?"

Kész! Megfogtam őket!

(Nevetés)

Mentegetőzésbe, védekezésbe fogtak:

"Hát mit kéne tennünk?

Azt felelem: "Mit? Össze kell fogni,
és mindent kitakarítani.

Szégyellem magam az ország,
Szentpétervár és maguk miatt",

beszéd közben megkerülöm őket,

ők meg udvariasan elhúzódnak
ettől a bolond bácsikától,

aki a lelke mélyén csak
az értéktárgyait akarja megóvni,

hiszen értem én,
hogy nem fognak most eliramodni,

hogy embereket gyűjtsenek
az Osztrovszkij tér megtisztítására,

de meg kellett törnöm a vadászatukat,
a bevett mintájukat.

Ebben az esetben a szó hatott!

Mert a szó: mélység,
hanghordozás, színház és játék,

ezért rohangászom lázasan
az országban és más országokban,

hogy megóvjam az embereket
a digitális technológiától,

a lélektelen és szörnyű robotok
majdani eljövetelétől,

amely megsérti a robottechnika törvényeit,

mert nekünk kell ellensúlyoznunk
ezt a borzalmas rendszert,

amely bizonyosan közeleg,

meg kell őriznünk lelkünkben
a humanista gondolatot,

a szó szépségét, a szó mélységét;

ezért sürgősen lássanak neki a Mese
a halászról és a kis halról olvasásának,

a szeretetről szóló meséknek.

Minden erejükkel olvassák Thomas Mann
Doktor Faustusa egy-egy részletét.

Sürgősen gondolkodjanak el

Hesse Az üveggyöngyjáték c. művében
lévő pedagógiai vonatkozásokról,

aztán bekövetkezhet, hogy eljutnak Dante
Isteni komédiájához és Goethe Faustjához,

és akkor e védelemben
sem önöket, sem gyermekeiket

nem rémiszti meg semmiféle technológia,

mert embernek születtünk.

A mi egész rendszerünk a fényre, jóságra
harmóniára és szépségre van programozva.

Ezért késedelem nélkül kezdjenek hozzá
Mozart- és Beethoven-, Mahler-

és Csajkovszkij-szimfóniák hallgatásához!

Hadd hallgassák őket gyermekeik is!

Kérem, ha valamit nem értenek a zenében,

forduljanak közvetlenül hozzám.

Körülölelem önöket zenével:
az önök Mihail Kazinyika.

(Terem) Bravó!

(Taps)

Köszönöm.

Nagyon köszönöm.

(Taps)