A szépség megnyitja szívünket súlyos beszélgetésekre

Egy műalkotás színe vagy kompozíciója képes behúzni és beágyazni egy fontos és súlyos beszélgetésbe - mondja a művész, Titus Kaphar. Ebben a lenyűgöző beszélgetésben művészi fejlődésére reflektál, és végig vezet karrierjén – kezdve a „A Jeremiás- Projekt,” születésének hátteréről, amely vallási ikonokra támaszkodva bírálja az Amerikai Egyesül Államok igazságszolgáltató rendszerét. Az „Egy trópusi térből,” egy kísérteties alkotás, mely a fekete anyákra összpontosít, akiknek gyermekeik eltűntek. Továbbá Kaphar bemutatja az NXTHVN nevű projektet, amely egy úgynevezett művészeti inkubátor és közösség a városában élő fiatalok számára.

Titus Kaphar korábbi előadása:
https://www.ted.com/talks/titus_kaphar_can_art_amend_history?language=hu#t-86018

Hiszem, hogy van abban valami szép,

meghallani azok hangját,
akikét még sosem hallották meg.

["A vakok lerajzolása," 2014]

["A Jeremiás-projekt
(Aszfalt és kréta) III," 2014]

[Egy könyörtelen Nap alatt
(Egy Trópusi Térből)," 2020]

Ez egy bonyolult gondolat,

mert azok a dolgok, amiket ki kell
mondani nem mindig kellemesek.

De valahogy,

ha az igazságot tükrözik,

azt hiszem, ez teszi
széppé őket alapvetően.

(Zene)

Van a munka esztétikai szépsége,

ami néha úgy működik,
mint egy trójai faló.

Megnyitja a szívet
a súlyos beszélgetésekre.

Talán úgy érezzük, vonz a szépség,

és miközben rabul ejt a technika,

a szín,

a forma vagy a kompozíció,

talán előbukkan a súlyos beszélgetés.

["Billy Lee és Ona Judge
Arcképek a kátrányban," 2016]

Én tényleg magamtól tanultam meg festeni,

az által, hogy múzeumokba jártam,

és figyeltem az embereket,

a művészeket, inkább a mestereket –
így mondták nekem.

Néztem a Rembrandtokat
[Éjjeli őrjárat"]

A Renoiré-okat
["Evezősök reggelije"],

A Manet
["Ebéd a füvön"],

Eléggé egyértelmű lett,

hogy ha megtanulok önarcképet festeni

ezeket tanulmányozva,

kihívást fog számomra jelenteni,

hogy hogyan keverjem ki a bőröm színét.

Vagy a családom bőrszínét.

Vannak – szó szerint –
receptek a régmúltból,

hogy hogyan kell fehér
bőrszínt festeni.

Milyen színeket kellene használnom
az alapozáshoz,

milyen színeket kellene használnom
az impasto hangsúlyozáshoz,

Ilyen a sötét bőrre nem igazán létezik.

Nincs ilyen.

Nincs ilyen,

mert az igazság az, hogy a mi bőrünket
nem tartották szépnek.

A kép – a művészettörténetben
képviselt világ –

nem tükröz engem.

Nem tükrözi azt az értékrendet,
amit én képviselek,

és gyakran küzdök azzal a konfliktussal,

hogy szeretem ezeknek
a festményeknek a technikáját.

Tanultam ezeknek a festményeknek
a technikájából,

és ugyanakkor tudom, hogy számomra
nincs jelentőségük.

Így vannak ezzel sokan mások is, akik csak
azért megváltoztatják a történelmet,

hogy egyszerűen elmondják: ott voltunk.

Azért mert, nem láthatod,
nem jelenti azt, hogy nem voltunk ott.

Ott voltunk.

Itt voltunk.

Még mindig nem láttak szépnek minket,

de azok vagyunk,

és itt vagyunk.

Sokminden, amit csinálok,

végül hiábavaló kísérletnek bizonyul
ennek a gondolatnak megerősítésére.

["A vakok lerajzolása," 2014]

["Átlátni az időn," 2018]

Még ha nyugati oktatást kaptam is,

a szemem még mindig a hozzám hasonló
embereket keresi.

És így sokszor a munkámban

olyan eszközökhöz nyúlok, mint a
kompozíció többi részének a kifehérítése,

hogy a hangsúly olyan személyen legyen,
aki másképp láthatatlan maradna.

Vágtam ki figurákat a festményből.

egy – hogy kihangsúlyozzam hiányukat,

vagy kettő – hogy a kompozícióban más
személyre kerüljön a hangsúly.

["Intravénás (Egy Trópusi Térből)," 2020]

Szóval, a "A Jeromos-projekt"
az ikonfestés

több száz éves tudását használja fel.

["A Jeromos-projekt (Veszteségem)," 2014]

Az ikonfestészet eredetileg egyházi műfaj,

kizárólag a szentek ábrázolására.

["Madonna és a kisded"]

[" Levél a görög Zsoltárok könyvéből
és az Újtestamentum"]

["Pantokrátor Krisztus"]

Ez a projekt a büntetésvégrehajtás
rendszerének felfedezése,

nem azt kérdezi meg, hogy
"Ezek az emberek ártatlanok, vagy sem?",

sokkal inkább azt, hogy:
"Így kell bánjunk a polgárainkkal?".

Belevetettem magam a munkába,

mivel miután elválasztottak édesapámtól

majdnem 15 évre,

mikor újra kapcsolatba kerültünk,

nem igazán tudtam, hogyan is
találjak neki helyet az életemben.

Mint sok dologgal, amit nem értek,

ezzel is a műteremben dolgoztam.

És, csak elkezdtem arcképeket készíteni
ezekből a rendőrségi képekből,

mindezt azért, mert rákerestem
édesapámra a Google-on

azon tűnődve, hogy vajon
mi történt az alatt a 15 év alatt.

Hova ment?

És megtaláltam a fotóját,
ami persze nem meglepő.

És találtam ez első kereséskor
97 másik fekete férfit,

pontosan ugyanazzal
a vezeték- és keresztnévvel.

Megtaláltam a rendőrségi képüket,
és az, na az meglepő volt.

Nem tudtam, hogy mit csináljak,

csak elkezdtem lefesteni őket.

Kezdetben a kátrány eszköz volt arra,
hogy kiszámoljam,

mennyi is veszett el ezeknek embereknek
az életéből a börtön miatt.

De azt feladtam,

és a kátrány sokkal szimbolikusabb lett

ahogy folytattam,

mert rájöttem,

hogy a börtönben töltött idő
csak a kezdete annak,

amit ilyen teher alatt kell leélniük.

Szóval a szépséggel kapcsolatban
ebben a kontextusban –

a barátom családjától tudom,

hogy akiket bezártak,

akik jelenleg is börtönben vannak,

azt akarják, hogy emlékezzenek rájuk.

Az emberek azt akarják, hogy lássák őket.

Embereket hosszú időre bezárunk,

bizonyos esetekben

egyetlen rossz dologért, amit elkövettek.

Szóval, egy bizonyos fokig

ez csak egy módja annak, hogy elmondjam:

"Látlak titeket.

Látunk titeket."

És azt hiszem, hogy gesztusként

ez nagyon szép.

"A jóindulat mítosza mögött"
című festményen

van ez a majdnem teljes
függöny Thomas Jefferson arcképével,

összehúzva, hogy felfedjen
egy rejtőzködő fekete nőt.

Ez a fekete nő egyrészt Sally Hemings,

de egyúttal minden más fekete nő is,

aki a monticellói ültetvényen dolgozott,

és többiek is.

Tudjuk Thomas Jeffersonról,

hogy hitt a szabadságban,

talán sokkal erősebben,
mint bárki, aki valaha írt róla.

És ha tudjuk, hogy igaz,
ha hiszünk benne, hogy igaz,

akkor az egyetlen bölcs dolog
ebben a kontextusban

a szabadság kiterjesztése lenne.

Ebben az alkotásban

két különálló festményt
erőltetek bele egyetlen képbe,

átfedve egymást,

hogy kiemeljem ezt a kavargó
kapcsolatot fekete és fehér között

a kompozícióban.

És szóval -

az az ellentmondás,

az a pusztító valóság, ami
mindig a függöny mögött van,

ami különböző faji hovatartozású
emberek között történik,

ez az, amiről ez a festmény szól.

A festmény címe
"Egy újabb harc a megemlékezésért."

A cím az ismétlésre utal.

A cím a fekete emberek ellen irányuló

rendőrségi erőszakról szól,

ami a múltban történt,
és azóta is folytatódik,

és most végignézzük,
hogy újra megtörténik.

A festmény azok közé tartozik, amelyekről
kijelentik, hogy Ferguson városról szól.

Nem arról szól,

de nem is Detroit városról,

sőt nem is Minneapolisról.

A festményt azért kezdtem el,

mert amikor testvéremmel

New Yorkba mentünk,
hogy megnézzük pár alkotásomat,

és órákon keresztül sétálgattunk
galériákból ki és be,

végül egy civilnek kinéző rendőrségi autó
megállított minket

az utca kellős közepén.

Ez a két fegyveres rendőr

megállított minket.

A falhoz állítottak.

Azzal vádoltak meg,
hogy elloptam alkotásokat

abból a galériából, ahol valójában
az én kiállításom volt.

És ahogy ott álltak.
kezüket a fegyverükön tartva,

megkérdeztem a rendőrt, hogy miben
különbözik az én állampolgárságom

a többi emberétől,

akikkel nem foglalkoznak éppen.

Tájékoztatott, hogy két órája
követnek minket,

és több panasz is érkezett
fekete férfiakra,

két fekete férfira, akik ki- és be
sétálnak galériákból.

A festmény a valóságról szól,

nem az a kérdés,

hogy ez meg fog-e ismétlődni,

hanem, hogy mikor.

A legújabb alkotásom címe
"Egy trópusi térből."

Ez a festménysorozat
fekete anyákról szól.

A festménysorozat egy túltelített,

talán szürrealista világba visz,

nem messze attól, amelyikben élünk.

De ebben a világban,

ezeknek a fekete anyáknak a gyerekei

eltűnnek.

Amiről ez az alkotás valójában
szól, az a trauma,

azok a dolgok, amelyekkel a fekete nők,

különösen közösségünk színesbőrű asszonyai

meg kell küzdjenek,
hogy elindítsák gyerekeiket

az élet ösvényén.

Nekem az ad bátorságot,

hogy tevékenységem során

lehetőségem van,

a közösségemben élő fiatalokkal dolgozni.

Szinte biztos vagyok,
hogy a válaszok nem bennem –

ha valamiben reménykedem egyáltalán –,

hanem talán bennük vannak.

Az "NXTHVN" egy projekt, ami
körülbelül 5 éve kezdődött.

Az NXTHVN 3716 négyzetméteren elterülő
művészeti inkubátor

a dixwelli lakókörnyezet szívében,

New Haven városban, Connecticut államban.

Itt túlnyomó részben
fekete és barna bőrű emberek élnek.

Ez az a környék, ahol jazz történelme
minden sarokról visszaköszön.

Ide nem fektettek be túl sokat.

Az iskolák kínlódnak, hogy igazán
felkészítsék a népességet

az előttük álló jövőre.

Tudom, hogy a kreativitás
egy alapvető eszköz.

A kreativitás által

el tudjuk képzelni a jövőt,

ami annyival más lesz,
mint ami szemünk előtt van.

A programunkon résztvevő minden művésznek
van egy középiskolás stúdió-asszisztense:

egy New Haven-i középiskolás.

Ő együtt dolgozik a művésszel,
ellesi mesterfogásait,

praktikáit.

És itt látjuk,

hogy rámutatni emberekre
a kreativitás erejénél

hogyan is tudja megváltoztatni őket.

A szépség bonyolult –

amiatt, ahogyan meghatározzuk.

Azt hiszem a szépség és igazság

valahogy összefonódnak.

Van valami

szép

az igazmondásban.

Mégpedig,

hogy az igazmondás – cselekedetként –

és ahogyan számtalan módon megnyilvánul -

az a valódi szépség.