Samadhi Part 2 (It's Not What You Think)

A végső igazság nem önthető szavakba.
Az maga a csönd a csöndben (Pirke Avot)

A világ legnagyobb spirituális tanítói
az ókortól a modern időkig

mind azt vallották, hogy
létünk legmélyebb igazsága

nem egy adott vallás vagy spirituális
hagyomány tulajdona, hanem ott van

minden ember szívében.

A költő Rumi azt mondta: "Hol van az a hold,
ami sohasem kel fel vagy megy le?

Hol van az lélek, ami nincs velünk, és nincs nélkülünk?
Ne mondd, hogy itt van vagy ott van.

Minden teremtmény "az",
de csak a szemnek, ami lát.

SZAMÁDHI

2. rész:
Nem az, aminek hiszed

A bábeli torony történetében
az emberiség számtalan nyelvre

hitre, kultúrára és érdeklődésre darabolódott szét.
Bábel jelentése szó szerint "az Isten kapuja".

A kapu a gondolkodó elménk -
kondicionált struktúránk.

Azok, akik felismerik saját valódi természetüket,
saját lényegüket néven és formán túl,

beavatást kapnak a nagy titokba
arról, hogy mi rejlik a kapun túl.

Egy ősi példázatnak, az elefánt példázatának a
használatával szokták illusztrálni, hogy valójában

a különböző vallások mind
egyetlen nagy igazságra mutatnak rá.

Egy vak embercsoportban mindenki az elefánt más-más
részét érinti, így más-más benyomása lesz arról,

hogy milyen az elefánt. Az, aki az
elefánt lábánál áll, úgy látja,

hogy az elefánt olyan, mint egy fa.
Az, aki a faroknál van, azt mondja, az elefánt olyan,

mint a kötél. Az elefánt olyan, mint egy
lándzsa, mondja az, aki az agyarnál áll.

Annak, aki a fület érinti, az elefánt
olyannak tűnik, mint egy legyező.

Az az ember, aki az oldalát érinti, arról van
meggyőződve, hogy az elefánt olyan, mint egy fal.

A probléma az, hogy az elefántból a saját darabunkat
érintjük, és azt hisszük, a mi tapasztalatunk

az egyetlen igazság. Nem ismerjük el
vagy nem fogjuk fel, hogy minden ember

tapasztalata ugyanannak
az állatnak más-más aspektusa.

Az örök filozófia annak megértéséről
szól, hogy minden spirituális és

a vallási hagyomány egyetlen egyetemes
igazságról szól. Egy titokzatos vagy

transzcendens valóságról, amelynek
alapjaira épített minden spirituális

tudás és világnézet.

Swami Vivekananda így foglalta össze az
örök tanítást, amikor azt mondta:

"Az összes vallás vége annak felismerése, hogy
Isten a lélekben van. Ez az egyetemes vallás. "

Ebben a filmben, amikor az Isten szót használjuk,
az egyszerűen a transzcendens

metaforája, ami a korlátozott
én-elmén túli nagy titokra mutat.

Az igazi önmagunk vagy benső énünk megvalósítása
azt jelenti, hogy megvalósítsuk isteni természetünket.

Minden léleknek lehetősége van arra, hogy új,
magasabb szintű tudatosságban nyilvánuljon meg.

Felébredjen álmából, és ne
azonosítsa önmagát a formával.

Az író és látnok, Aldous Huxley,
aki a Szép új világ című könyvéről ismert,

írt egy olyan könyvet is, aminek Az örök
filozófia címet adta, és amiben

arról az egy tanításról ír, ami
újra és újra visszatér a történelemben,

annak a kultúrának a formájában, amiben
megvalósul. Ezt írja: "Az örök filozófiát

legtalálóbban a szanszkrit "Tat Tvam Asi";
"Az vagy te" mondat fejezi ki.

Az átman vagy a benső örök én
azonos a brahmannal, mindenféle létezés

abszolút elvével, és
minden ember végső célja,

hogy felfedezze ezt önmaga számára.
Megtudni, hogy ki is ő valójában.

Minden hagyomány olyan, mint egy
ékszer egyik oldala, ami ugyazon igazságnak

saját perspektíváját tükrözi, ugyanakkor
visszhangozva és megvilágítva egymást.

Bármi legyen is a nyelv és a fogalmi
keretrendszer, minden vallásnak, ami

az örök tanításon elmélkedik, van valamilyen
elképzelése arról, hogy létezik egy egység

valami nagyobb, rajtunk túl létező dologgal.

Lehet egy vagy több forrás
tanításaiból tanulni vagy azokat

kiegészíteni anélkül, hogy az éntudat
azonosulna velük. Azt mondják, hogy

minden spirituális tanítás egyszerűen egy ujj,
ami a transzcendens igazságra mutat.

Ha nem tudjuk kényelemből elengedni
a dogmát, a tanítást, visszamaradunk

spirituális fejlődésünkben. Ahhoz, hogy felismerjük a
minden fogalmon túl levő igazságot, le kell mondanunk

minden ragaszkodásról és kötődésről,
minden vallási fogalomról.

Az egó szempontjából számodra
a szamádhi felé mutató ujj egyenesen

a mélység felé mutat.

Keresztelő Szent János mondta: "Ha valaki
biztos akar lenni abban, hogy jó úton halad-e,

be kell csuknia a szemét,
és a sötétben kell járnia."

"Teljes életet élni annyi,
mint mindig a senki földjén lenni...

... azt kívánni, hogy
meghaljunk újra és újra."

A szamádhi egy ugrással kezdődik
az ismeretlenbe.

Az ősi hagyományok szerint ahhoz, hogy
felismerjük a szamádhit,

tudatosságunkat végül minden
ismert tárgytól, minden külső jelenségtől

kondicionált gondolattól és érzéstől el kell
fordítanunk maga a tudatosság felé.

A belső forrás felé; a szív vagy az egyéni
lét lényege felé.

Amikor a szamádhi szót használjuk ebben
a filmben, a transzcendensre mutatunk.

A legmagasabb szintű szamádhira,
ami a nirvikalpa szamádhi.

A nirvikalpa szamádhiban
megszűnik az én tevékenysége,

minden keresés és cselekvés. Csak akkor
beszélhetünk arról, ami szétesik, amikor közelítünk,

és arról, ami újra megjelenik, amikor
távolodunk tőle. Nincs sem érzékelés,

sem nem-érzékelés, sem "dolog",
sem "nem-dolog", sem tudatosság,

sem tudatlanság. Abszolút, megfejthetetlen,
felfoghatatlan az elme számára.

Amikor az én visszatér a tevékenységhez,
van egy "nem tudás"; egyfajta újjászületés,

és minden új lesz megint. Az isteni dolog
illata az, ami megmarad bennünk,

hosszabb ideig, mint ameddig
az ember fejlődik az úton.

Sokféle szamádhit írnak
le az ősi hagyományokban,

a nyelv pedig sok zavart okozott
az évek során. A mi szóhasználatunkban

a transzcendens egyesülésre mutat,
de ugyanígy használhattunk volna

egy másik hagyományból származó
szót is. A szamádhi egy ősi szanszkrit

kifejezés, amit India védikus jóga
és szánkhja hagyományai használnak,

és sok más spirituális hagyományba
épült be. A szamádhi a nyolcadik ág

Patandzsali nyolc jóga ága közül,

Buddha nemes nyolcrétű ösvényének a nyolcadik
része. Buddha a "nirvána" szót használta,

ami a "vana" megszűnése vagy az
én-tevékenység megszűnése.

Patandzsali szerint a jóga vagy szamádhi nem
más, mint "chitta vritti nirodha", szanszkrit jelentése:

"az elme örvénylésének és zajongásának
megszűnése." A tudat leválása

a teljes mátrixtól vagy
az elme csinálmányától.

A szamádhi nem egy fogalmat követ,
mert a felismeréséhez éppen az kell,

hogy elhagyjuk a konceptuális elmét.

A különböző vallások eltérő szavakat
használnak az isteni eggyéválás leírására.

Valójában maga a vallás szó
valami hasonlót jelent. Latinul a "religare"

az újbóli kötődést vagy újbóli kapcsolódást
jelenti. A jóga szóhoz hasonló a jelentése,

ami azt jelenti, hogy az evilágit
a transzcendenssel kötjük össze, egyesítjük.

Az iszlámban magának az iszlám szónak ősi
arab jelentésben tükröződik, ami azt jelenti:

engedelmesség vagy könyörgés Istenhez.
Teljes alázatot vagy az én-struktúra feladását jelenti.

Keresztény misztikusok, például Assisi Szent Ferenc,
Ávilai Szent Teréz és Keresztelő Szent János

az Istennel való isteni eggyéválásról,
Isten bennünk rejlő királyságáról beszélnek.

Tamás evangéliumában Krisztus ezt mondta:
"A királyság nem itt vagy ott van,

de az Atya királysága a földön terjed ki,
és az emberek nem látják azt."

A görög filozófusok, Platón, Plótinosz,
Parmenidész és Hérakleitosz

művei az örök tanítás lencséjén keresztül nézve,

ugyanazon bölcsességre mutatnak. Plótinusz azt tanítja,
hogy a legnagyobb emberi törekvés arra irányul,

hogy az emberi lelket a tökéletesség legfelsőbb állapotába
és az Eggyel való egyesülés felé vezesse.

A lakota varázsló és szentember, Black Elk
ezt mondta: "Az első békét, ami a legfontosabb,

akkor nyeri el az ember a lelkében,
amikor felismeri kapcsolatát,

egységét a világegyetemmel
és annak minden erejével.

amikor rájön, hogy a világegyetem
közepén lakozik a Nagy Szellem,

és ez a központ valóban mindenütt
ott van. Mindannyiunkon belül.

Az ébredés felé vezető úton,
hacsak nem vagyunk a szamádhiban,

mindig két polaritás van, két
bejárati ajtó. Két dimenzió:

az egyik a tiszta tudatosság felé, a másik
az érzékelhető világ felé nyílik.

A felmenő áram az abszolút irányába, a
lemenő áram a májá, minden olyan dolog felé,

ami megnyilvánul, akár látható, akár láthatatlan.

A relatív és abszolút közötti összefüggés
Srí Niszargadatta Mahárádzs szavaival foglalható össze:

"Bölcsesség tudni azt, hogy semmi vagyok,
a szeretet tudni azt, hogy minden vagyok,

és életem e kettő között mozog."

Egy új isteni tudatosság az, ami
ebből az egyesülésből születik.

Valami megszületik e polaritások házasságából vagy egyesüléséből,
vagy a dualisztikus azonosulás összeomlásából,

ami azonban megszületik, az nem egy
dolog, és sohasem született még meg.

A tudat kivirágzik, valami újat hoz létre, olyasmit,
amit örök háromságnak nevezhetünk.

Isten Atya, a transzcendens,
a megismerhetetlen és változatlan,

egyesül az isteni nőivel,
azaz mindennel, ami változik.

Ez az egyesülés alkímiai átalakulást hoz létre;
egyfajta meghalást és újjászületést.

A védikus tanításokban az isteni egyesülést
két alapvető erő képviseli:

Siva és Sakti. A különböző istenek neve és arca változik a történelem során,

de alapvető jellemzőik megmaradnak.
Ami ebből az eggyéválásból születik,

az egy új isteni tudatosság,
a világban való létezés egy új módja.

Két polaritás elválaszthatatlan egyet alkot. Univerzális
energia, aminek nincs központja, nincsenek korlátai.

Tiszta szeretet.
Nincs mit nyerni vagy elveszíteni,

mert végképp üres, de
abszolút teljes.

Legyen az Mezopotámia hittitok
tanításai, a babiloni és asszír

spirituális hagyományok,
az ókori Egyiptom vallásai,

az ősi Afrika núbiai és kemeti kultúrái,
a sámán és bennszülött

hagyományok világszerte, az ókori Görögország
miszticizmusa, a gnosztikusok,

a nem-dualisták, a buddhisták, taoisták,
zsidók, zoroasztriák, jainok, muszlimok,

vagy keresztények, azt a közös pontot találhatjuk
bennünk, hogy a legmagasabb spirituális szintet elérő

híveiknek sikerül felismerni a szamádhit.

Maga a szamádhi szó olyasmit jelent, hogy felismerjük
az azonosságot vagy egységet minden dologban.

Ez az Eggyéválás. Éned
valamennyi aspektusát egyesíti.

De ne téveszd össze az értelemmel történő
megértést a szamádhi tényleges felismerésével.

Az a mozdulatlanságod, ürességed, ami az
élet körforgásának minden szinjét egyesíti.

A szamádhi ősi tanításán keresztül
kezdheti megérteni az emberiség

minden vallás közös forrását, és
kerülhet ismét összhangba

az élet körforgásával, a Nagy Szellemmel,
a Dharmával vagy a Taóval.

A spirál az a híd, amely a mikrokozmosztól
a makrokozmoszig terjed.

A DNS-edtől az energia belső lótuszáig, ami a
csakrákon keresztül a galaxisok spirálkarjaiig terjed.

A lélek minden szintje örökké alakuló, élő és
felfedező ágként fejeződik ki a spirálon keresztül.

Az igaz szamádhi az ürességet
ismeri fel az én minden szintjén.

A lélek minden burkán. A spirál a dualitás
végtelen játéka, élet és halál ciklusa.

Időnként elfelejtjük kapcsolatunkat
a forrással.

A lencse, amin keresztül nézünk, nagyon kicsi, és mi
azzal a korlátozott lénnyel azonosítjuk magunkat,

mi csak azért vánszorog a Földön, hogy
újra befejezze útját vissza a forráshoz;

a központhoz, ami mindenütt ott van.

Csuang Csou ezt mondta: "Amikor nincs
többé elkülönülés ez és az között,

az a Tao nyugvópontja. A
spirál közepén, a nyugvópontnál

mindenben megláthatjuk a végtelent."

Az ősi "om mani padme hum" mantra
költői jelentéssel bír. Az ember felébred, vagy

felismeri a lótusz belsejében az ékszert.
Igazi természeted felébred a lélekben,

a világban, ami maga a világ.

A hermészi "Ahogyan fent, úgy lent, s
ahogyan lent, úgy fent" elv szavaival élve,

analógiákat használhatunk, hogy kezdjük
megérteni a kapcsolatot az elme és a nyugalom,

a relatív és abszolút között.

Egyik módja annak, hogy elkezdjük felfogni a
a szamádhi nem-fogalmi természetét,

ha a fekete lyuk analógiáját használjuk.

A fekete lyukat hagyományosan úgy
írják le, mint egy hatalmas tértartomány

olyan erős gravitációs mezővel, ahonnan
sem fém, sem anyag nem menekülhet.

Új elméletek azt feltételezik, hogy a legkisebb mikroszkopikus részecskéktől

az olyan makrokozmikus formációkig, mint a galaxisok,
minden tárgynak fekete lyuka vagy titokzatos

szingularitása van a középponjában.
E analógia alapján a fekete lyukat

"a mindenütt jelenlevő középpont"
új definícióval határozzuk meg.

A zenben sok olyan vers és koán van, amelyek a
kapu nélküli kapuval szembesítenek bennünket,

Át kell menned a kapu nélküli kapun,
hogy felismerd a szamádhit.

Az eseményhorizont egy határ a téridőben,
amelyen túl az események nem tudják

befolyásolni a külső megfigyelőt, ami
azt jelenti, hogy bármi is történik

az eseményhorizonton túl, az megismerhetetlen
számodra. Mondhatnánk, hogy a fekete lyuk

eseményhozizontja a kapu nélküli kapuhoz hasonlít.
Ez a küszöb az én és a "nem-én" között.

Nincs "én", aki átlép
az eseményhorizonton.

A fekete lyuk közepén van az
egydimenziós szingularitás,

ami elképzelhetetlenül kis helyen tartalmazza
napok milliárdjainak tömegét. Valójában

egy végtelen tömeget. Szó szerint egy egész univerzum van
valamiben, ami mérhetetlenül kisebb, mint egy homokszem.

A szingularitás időn és téren
túli kifürkészhetetlen dolog.

A fizika szerint nem lehetséges a mozgás,
nem lehetséges a dolgok létezése.

Bármi is az, nem tartozik
az érzékelés világába,

mégsem lehet pusztán
mozdulatlanságként leírni.

A mozdulatlanságon és mozgáson túl van.
Amikor felismered a központot,

ami mindenütt ott van és sehol sincs,
a dualitás leomlik, egyszerre van forma és üresség,

idő és időtlenség.

Dinamikus mozdulatlanságnak vagy terhes ürességnek
nevezhetjük, az abszolút sötétség központjában.

A taoista tanító, Lao-ce mondta:

"Sötétség a sötétben,
átjáró minden megértéséhez."

Az író és az összehasonlító vallástörténész,
Joseph Campbell egy visszatérő szimbólumról ír,

az örök filozófia egy részéről,
amit Axis Mundi-nak nevez;

ez a központ vagy a legmagasabb hegy.

Egy rúd, ami körül minden dolog forog. Az a pont,
ahol a mozdulatlanság és a mozgás együttjár.

Ebből a központból hatalmas
virágzó fa jön létre.

A Bódhifa, amely az összes világot összeköti.

Ahogyan a napot beszívja egy fekete lyuk,
amikor a nagy valósághoz közeledsz,

életed elkezd körülötte forogni,
te pedig kezdesz eltűnni.

Miközben a belső énedhez közeledsz,
az félelmet kelthet az énedben.

A kapu őrzői azért vannak ott, hogy
próbára tegyék azokat, akik úton vannak.

Az embernek készen kell állnia arra, hogy szembenézzen a legnagyobb félelmeivel,

ugyanakkor elfogadja saját benső erejét.
Rávilágítson a tudattalan rémképekre

és a bent rejlő szépségre. Ha elméd
csöndben marad, ha az éned nem reagál,

akkor a tudattalan által lérehozott
minden jelenség felszínre jön és elmúlik.

Ez az a pont a spirituális úton,
ahol a legnagyobb szükség van a hitre.

Mi is az a hit? A hit nem ugyanaz, mint a
vallási hit. A vallási hit az elme szintjén

a kényelem és bizonyosság érdekében
elfogad valamit. A vallási hit az, amikor az elme

a tapasztalatot felcímkézi vagy irányítja.
Az igazi hit éppen az ellenkezője.

A hit az, amikor a teljes nem tudás állapotában maradunk,
elfogadunk bármit, ami a tudattalanból jön.

A hit az, amikor megadjuk magunkat
a szingularitás vonzásának,

az én feloldódásának vagy levetkőzésének,
hogy átléphessünk a kapu nélküli kapun.

Egy galaxis alakulása és felépítése
szorosan összefügg a fekete lyukának méretével,

épp úgy, ahogy saját fejlődésünk összefügg a benső én jelenlétével,

a szingularitással, ami
az igazi természetünk.

Nem látjuk a fekete lyukat, de tudunk róla
abból, ahogyan a dolgok mozognak körülötte,

abból, ahogyan kölcsönhatásban
van a fizikai valósággal.

Ugyanígy mi sem látjuk az igazi természetünket.
A benső én nem egy dolog, de megfigyelhetjük

a megvilágosodott cselekvést. Ahogyan a zen mester,
Suzuki mondta: "Szigorúan szólva,

nincsenek megvilágosodott emberek. Csak
megvilágosodott cselekedetek vannak.

Nem látjuk, ahogyan a szem
sem látja önmagát. Nem látjuk,

mert éppen ez az, ami lehetővé teszi a látást.
A fekete lyukhoz hasonlóan a szamádhi

nem semmi-ség, és nem is egy dolog.
A dolog és nem-dolog dualitásának

összeomlása. Nincs kapu, amin
beléphetünk a nagy valóságba,

de végtelen számú út van. Az utak,
a dharmák olyanok, mint egy végtelen spirál,

nincs kezdete és nincs vége. Senki
sem tud átlépni a kapu nélküli kapun.

Soha senki nem jött rá, és nem is fog rájönni a módjára.
Ki lépheti át a kapu nélküli kaput? Senki.

Légy hát senki.

A szamádhi az út nélküli út, az arany
kulcs. A vége annak, hogy azonosulunk

az én-struktúrával, ami különválasztja
belső és a külső világunkat.

Számos fejlődési modell létezik, amelyek az
én-struktúra rétegeit vagy szintjeit írják le.

Egy nagyon ősi példát fogunk bemutatni.

Az upanisadokban az átmant, avagy a lelket
eltakaró burkokat kósáknak nevezzük.

Minden kósa olyan, mint egy tükör. Az én-szerkezet
rétege; a májá fátyla vagy szintje,

ami eltérít bennünket attól, hogy valódi
természetünket felismerjük, ha azzal azonosulunk.

A legtöbb ember látja a tükröződéseket,
és azt hiszi, hogy azzal azonosak.

Az egyik tükör az állati réteget, a fizikai testet
tükrözi. Egy másik tükör az elménket,

gondolatainkat, ösztöneinket és
érzékeléseinket tükrözi. Egy másik tükör

a belső energiát vagy pránát tükrözi, amit
akkor figyelhetünk meg, ha befelé fordulunk.

Egy másik tükör a képzelet szintjét tükrözi,
ami a magasabb elme vagy a bölcsesség réteg,

és vannak a transzcendentális rétegek vagy
nem-duális üdvösség, amit akkor tapasztalunk meg,

amikor közeledünk a szamádhi felé.

Az én-szerkezetnek számtalan
tükre vagy aspektusa lehet,

amelyeket meg lehet különböztetni,
és amelyek folyamatosan változnak.

A legtöbb embernek még fel kell fedeznie a pránikus,
magasabb szintű elmét és a nem-duális üdvösség rétegeit.

Még csak nem is tudnak a létezésükről.

Ezek a rétegek átjárják az
életünket, de nem látjuk őket.

A rejtett tükrük valójában jobban
befolyásolják életünket, mint a láthatóak.

Láthatatlanok, mivel a legtöbb ember esetében
a tudatosság nem világítja meg őket teljesen.

Indra ékszereihez hasonlóan
a tükrök egymást tükrözik,

és a tükröződések végtelenül
tükröznek minden más tükröződést.

Valamely szint változása minden
szintet egyidejűleg érint.

Egyes tükrök az árnyékban maradhatnak,
ha csak nem vagyunk annyira szerencsések,

és van egy hozzáértő vezetőnk,
aki segít rájuk világítani.

Az igazság az, hogy nem tudjuk, hogy mi az, amit
nem tudunk. Képzeljük el, hogy az összes tükröt eltörjük.

Semmi sem marad, ami visszatükrözhet
bennünket önmagunknak. Akkor hol vagyunk?

Amikor az elme lecsöndesedik,
a tükrök többé nem tükröznek.

Többé nincs alany és tárgy. De ne tévesszük össze
az ősi állapotot a semmi-séggel vagy feledéssel.

A benső én nem valami
és nem is semmi.

A forrás nem egy dolog, hanem
maga az üresség vagy nyugalom.

Az üresség, ami minden dolog forrása.
A forma valójában ürességként valósul meg,

az üresség valójában
formaként valósul meg.

Ez a forrás a teremtés nagy anyaméhe,
amely valamennyi lehetőséggel terhes.

A szamádhi a személytelen
tudatosság ébredése. Épp úgy,

mint amikor álmodunk, és ébredéskor
rájövünk, hogy minden, ami álmunkban volt,

az csak az elme szüleménye. A szamádhi
felismerésekor is arra jövünk rá,

hogy ebben a világban minden az energia és
tudatosság egymásra épülő szintjein belül történik.

Minden csak tükör a tükrökön
belül, álmok az álmokon belül.

Te, akiről azt hiszed, te vagy,
egyszerre vagy az álom és az álmodó.

Bármit is mondunk ebben a filmben,
engedd el, ne az elmével próbáld megérteni.

A lélek álmodik, rólad álmodik egy álmot.

Az álom azonos mindennel, ami változik,
de fel lehet ismerni a változatlant.

Ez a felismerés nem érthető
meg a korlátozott egyéni elmével.

Amikor visszatérünk a nirvikalpa szamádhi
állapotából, a tükrök ismét tükrözni kezdenek,

és rájövünk, hogy a világ, amiről azt gondoljuk,
hogy abban élünk, valójában önmagunkkal azonos.

Nem a korlátozott önmagunk, ami csak egy
átmeneti tükröződés, hanem tudatában vagyunk

valódi természetünknek, mint minden létező dolog
forrásának. Ez a magasabb szintű bölcsesség virradása,

az embrió, a panná vagy gnózis az,
ami a szamádhiból megszületik.

Jób könyve szerint a chokhman vagy bölcsesség
a semmi-ségből származik. Ez a bölcsesség

egyszerre végtelenül kicsi, és mégis magába
foglalja a teljes létet, de felfoghatatlan marad,

amíg alakot és formát nem ölt
a tükrök palotájában,

azaz a "binah"-ban, a magasabb szintű
bölcsesség által létrehozott anyaméhben,

ami formát ad Isten
embrionális szellemének.

[zene] "Abwoon d'bashmaya" Indiajiva-tól

A tükrök létezése vagy az
elme létezése nem jelent gondot.

Épp ellenkezőleg, az emberi felfogás tévedése
vagy tévelygése az, hogy azzal azonosulunk.

Az az illúzió, hogy a korlátozott
én vagyunk, a májá.

A jóga tanítások azt mondják, hogy a szamádhi
felismeréséhez addig kell figyelnünk a meditáció tárgyára,

amíg az el nem tűnik, amíg el nem veszünk
benne, vagy az el nem veszik bennünk.

Bár a különböző hagyományokban
a nyelvezet eltérő,

gyökerüknél mind az én-azonosulás és az
én-központú tevékenység megszűnése felé mutat.

Buddha mindig negatív módon tanított.
Azt tanította, hogy az énstruktúra

működését kell közvetlenül vizsgálni.
Nem mondta azt, hogy mi az a szamádhi,

csak annyit mondott, hogy a szenvedés vége.
Az advaita védánta szerint van egy kifejezés,

a "neti neti", ami ezt jelenti: "nem ez, nem az".
Az önfelismerés felé vezető úton járó emberek

úgy vizsgálják valós természetüket
vagy a bráhman természetetét,

hogy először azt tárják fel,
hogy mik nem lehetnek.

A kereszténységben ehhez hasonlóan
Ávilai Szent Teréz a negatív útvonal,

vagy via negativa alapján írta le az ima értelmezését. A csönd, megadás és eggyéválás imája,

ami az egyetlen módja az
abszolút megközelítésének.

A levetkőzés e fokozatos folyamata
révén az ember mindent eldob magától,

ami nem állandó, ami folyton változik.
Az elmét, az én-struktúrát

és minden jelenséget,
beleértve az én rejtett rétegeit.

A tudattalannak tisztává kell válnia,
hogy tükrözni tudja az egyetlen forrást.

Ha a tudattalanban mély "tudás" vagy
valamiféle önműködés van, akkor életünk

a felfedezetlen ént alkotó rejtett
minták labirintusában reked.

Amikor az én valamennyi rétege üresnek
találtatik, akkor megszabadulunk énünktől.

Megszabadulunk minden koncepciótól.

Akkor érkezik el fejlődésünkben a fordulópont,
amikor felismerjük, hogy nem tudjuk, kik vagyunk.

Ki tapasztalja a légzést?
Ki tapasztalja az ízt?

Ki tapasztalja az éneklést, a rituálét, a táncot, a hegyet?
Szemtanúja a szemtanúnak,

megfigyelője a megfigyelőnek.

Amikor először figyeljük meg a megfigyelőt,
csak a hamis ént fogjuk látni,

ha állhatatosak vagyunk,
akkor utat enged.

Vizsgáljuk közvetlenül, hogy ki
vagy mi az, ami tapasztal.

Rezzenéstelenül, átható tekintettel,
behatolva, lényünk teljes erejével.

Nincs én, aki felébred.
Nincs TE, aki felébredsz.

Amiből felébredsz,
az az elkülönült én illúziója.

A korlátozott "ÉN" álmából ébredsz fel.
Erről beszélni értelmetlen dolog.

Az énnek kell valójában megszűnnie,
hogy közvetlenül felismerjük, mi is az,

és amint ezt felismerjük, semmi sincs,
amit elmondhatunk róla.

Amint beszélünk róla, visszazuhanunk
az elmébe. Máris túl sokat beszéltem.

Általában a tudatosság három állapotában
vagyunk: ébredés, álmodás és mélyalvás.

A szamádhit néha a negyedik állapotként említik, a tudatosság alapállapotaként.

Az ősi tudatosság, amely folyamatosan és a többi
tudatossági szinttel párhuzamosan lehet jelen.

A védantában ezt nevezik turijának.

A turijának megfelelő más kifejezés
a Krisztus-tudat, a Krisna-tudat,

Buddha természete vagy Sahaja Samadhi.

A Sahaja Samadhiban a benső én valamennyi emberi
funkció teljes használata mellett is jelen van.

A nyugalmat a változó jelenségek spiráljának
közepén levő mozdulatlanság jelenti.

Körülötte, a kerülete mentén forognak a
gondolatok, érzelmek, érzések és az energia,

de a nyugalom mértéke vagy az én-vagyokság
pontosan úgy marad meg a külső tevékenység alatt,

ahogyan a meditációban. Lehetséges, hogy a
benső én akkor is jelen van, amikor mélyen alszunk;

és az én-vagyokság tudata nem jön és megy csak úgy,
akkor sem, ha a tudatosság állapotai változnak.

Ez a jóga alvás.

Az Énekek énekében, vagy Salamon énekében a héber
Bibliában vagy az Ótestamentumban ez így hangzik:

"Alszom, de szívem ébren van."

Az örök személytelen tudatosság e felismerését
tükrözik Krisztus szavai, amikor ezt mondta:

"Mielőtt Ábrahám volt, én voltam."

Egy tudat, amely számtalan arcon,
számtalan formán keresztül ragyog.

Először olyan, mint egy gyenge láng, ami a
bennünk levő polaritásokból születik.

Megadással behatoló férfi tudatosság
vagy a női energia megnyílása.

Kényes és könnyen elveszik,
ezért nagy gonddal kell védeni

és életben tartani, amíg be nem érik.

A szamádhi egyszerre a tudatosság időtlen állapota
és bontakozó fejlődési folyamat egy szakasza.

Valami, ami szerves és gyarapszik idővel.

Ha valaki minél több időt tölt a
szamádhiban, a jelenben, az időtlenben,

egyre több iránymutatást kap a
szívből, a lélektől vagy átmantól,

és egyre kevesebbet a
kondicionált struktúrából.

Így szabadul meg az alsóbb szintű elmétől.
A kóros gondolkodástól.

A belső kapcsolódások megváltoznak.
Az energia többé nem áramlik tudattalanul

a régi kondicionált struktúrákban,
ami egy másik megfogalmazása annak,

hogy az ember már nem azonosul az
én-struktúrával, a forma külső világával.

A szamádhi felismerése olyan nagy erőkifejtést kíván,
ami önmagunk teljes megadását jelenti,

olyan mélységes megadást, ami létezésünk
teljes erejét, minden energiáját igénybe veszi.

Az erőkifejtés és a megadás, a jin és jang egyensúlya.
Egyfajta erőlködés nélküli erőfeszítés.

Az indiai misztikus és jógi,
Rámakrisna Paramahansza mondta:

"Ne keresd a megvilágosodást,
amíg annyira nem keresed,

ahogyan a lángoló hajú
ember keresi a pocsolyát."

Teljes lényeddel keresed.

Miközben az én túllép a megszokáson,
nagy bátorásra, éberségre

és kitartásra van szükségünk
az embrió életben tartásához.

Ahhoz, hogy ne essünk vissza
a világ mintázataiba.

Hajlandóságra van szükség ahhoz,
hogy szembemenjünk az áramlással,

a mátrix kérhetetlen nyomulásával
és a szamszára örlő kerekeivel.

Minden levegővételnek, minden gondolatnak, minden
cselekedetnek a Forrás elérésére kell irányulnia.

A szamádhi nem érhető el erőfeszítéssel,
sem pedig erőlködés nélkül.

Engedd el az erőfeszítést
és a nem-erőlködést;

ez a dualitás, ami csak az elmében létezik.
A szamádhi tényleges felismerése annyira egyszerű,

annyira differenciálatlan, hogy a
nyelv miatt mindig félreértelmezik,

ami eredendően dualisztikus.
Csak egy ősi tudatosság létezik,

ami úgy ébred fel, mint a világ, de az
elme számos rétege elhomályosította.

Ahogy a felhők mögé búvó Nap, az elme egyes
rétegeinek lehullásával az ember lényege feltárul.

Ahogy az elme egyes rétegei lehullanak,
az emberek egy másfajta szamádhinak nevezik ezt.

Nevet adnak a különböző tapasztalatoknak
vagy különböző jelenségeknek,

de a szamádhi olyan egyszerű, hogy amikor
elmondják neked, hogy mi az, és hogyan érheted el,

elméd mindig elszalasztja.

Valójában a szamádhi se nem egyszerű,
se nem nehéz; csak az elme teszi azzá.

Amikor nincs elme, nincs
probléma, mivel az elme az,

aminek le kell állnia, mielőtt felismerhető lesz.
Egyáltalán nem egy történésről van szó.

A szamádhi legtömörebb tanítását
talán ez a kifejezés fogalmazza meg:

"Légy nyugodt és tudd."

" Isten nyelve a csönd.
Minden más silány fordítás."

Hogyan is használhatnánk szavakat
és képeket a nyugalom átadására?

Hogyan is adhatnánk át
a csöndet zajkeltéssel?

Ahelyett, hogy szellemi fogalomként
beszélne a szamádhiról,

ez a film radikális felhívás
a nem-cselekvésre.

Felhívás a meditációra, a belső csöndre
és a belső imára. Felhívás a leállásra.

Állíts le mindent, amit a
kóros én-elme súg.

Légy nyugodt és tudd.

Senki sem mondhatja meg,
hogy mi keletkezik a nyugalomból.

Felhívás arra, hogy a
spirituális szívből cselekedj.

Mintha valami ősi dologra emlékeznénk.
A lélek felébred, és emlékszik önmagára.

Eddig egy alvó utas volt,
de most az üresség felébred,

és önmagát minden dologként ismeri fel.

A korlátozott én-elmével nem
lehet elképzelni a szamádhit,

ahogyan nem tudjuk leírni a vak számára,
hogy mi az a szín. Az elménk nem tudhatja.

Nem tudja létrehozni.

A szamádhi felismeréséhez az
kell, hogy másként lássunk,

nem a különálló dolgokat kell látnunk,
hanem fel kell ismernünk a látót.

Assisi Szent Ferenc mondta:
"Amit keresel, az az, hogy ki az, aki néz."

Ha már láttad a holdat,
minden tükröződésben felismered.

Az igazi én mindig is ott volt, mindenben ott van,
de nem ismerted fel eddig a jelenlétét.

Amikor megtanulod felismerni, és megmaradsz olyannak,
ami az igazi éned az elmén és az érzékeken túl,

megtapasztalhatod a csodát
a legevilágiasabb dolgokban is.

Csodálatossá válunk.

Ne próbálj megszabadulni a vágyaidtól,

mivel az óhaj a vágyaktól való
megszabadulástól maga is egy vágy.

Nem próbálhatsz meg nyugodt lenni,
mivel maga az erőfeszítés mozgást jelent.

Ismerd fel a nyugalmat,
ami mindig is jelen van.

Légy magad a nyugalom, és tudd.

Amikor minden előnyben részesített
dologról lemondunk, a forrás feltárul,

de nem ragaszkodhatunk a forráshoz sem.

A nagy valóság, a Tao
nem egy vagy két dolog.

Ramana Maharsi ezt mondta:

"Az én csak egy dolog.
Ha korlátozott, akkor az az ego,

ha korlátlan, akkor az a
végtelen és nagy valóság."

Ha elhiszed azt, amint mondanak,
akkor elmulasztottad.

Ha nem hiszed el,
akkor is elmulasztottad.

A hit és a nem-hit az
elme szintjén működnek.

Tudást igényelnek, de ha
saját vizsgálatba kezdesz,

és saját létezésed minden aspektusát
megvizsgálod, és rájössz, hogy ki az,

aki a vizsgálatot végzi, ha hajlandó
vagy a "nem az én akaratom, hanem egy

magasabb szintű akarat
teljesül" elv szerint élni,

ha hajlandó vagy a minden ismerésen túl utazni,
akkor rájöhetsz, hogy mire próbáltam rámutatni.

Csak akkor fogod megízlelni az egyszerű
létezés mély titkát és szépségét.

Van az életnek másik lehetősége.

Van valami szent, kifürkészhetetlen,
ami a létezés nyugodt mélységeiben,

a fogalmakon túl, a dogmákon túl,
a kondicionált tevékenységen

és minden előnyben részesített
dolgon túl fedezhető fel.

Nem technikákkal, rituálékkal
vagy gyakorlással sajátítható el.

Nincs "módszer" az eléréséhez.

Nincs rendszer. Nincs út az Úthoz.

Ahogy a zenben mondják, ez a születésed
előtti eredeti arcod felfedezése.

Nem arról szól, hogy
kiteljesíted önmagad.

Saját magadra vetítesz fényt;
fényt, ami eloszlatja az én illúzióját.

Az élet mindig beteljesületlen marad,
és a szív mindig nyugtalan marad,

amíg nyugalmat nem talál ebben
a néven és formán túli titokban.

"Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy
én vagyok az Isten!" Zsoltárok könyve, 46:10

"Az én felismeréséhez csöndben kell lenned."
Ramana Maharsi

"Amikor szíved elcsöndesül, akkor szól hozzád az isteni erő,
és utat mutat, elvezet a célodhoz" Mirra Alfassa, Az Anya

"Üríts ki magadból mindent.
Hagyd, hogy elméd elcsöndesedjen.

A tízezer dolog előbukkan és eltűnik,
miközben az én figyeli a visszatérésüket.

Gyarapodnak és virágzanak,
majd visszatérnek a forráshoz.

A csöndesség vezet vissza a forráshoz,
ami a Tao útja" Lao-ce

"Csillapodj le, fordítsd befelé a figyelmedet,
és elmédet az énre összpontosítd.

A bölcsesség, amit keresel, ott van belül."
Bhagavad-gíta

"Önmagad, valódi valód legbelsőbb
érzékelése elválaszthatatlan a csöndtől.

Ez az ÉN vagyok, aki több, mint
a név és a forma." Eckhart Tolle

"Az egész teremtésben semmi sem
olyan isteni, mint a csönd." Eckhart mester

"Az elme csöndjében megláttam magam
annak, aki vagyok: szabad" Maharaj Nisargadatta

"Engedd, hogy a csönd elvezessen
az élet lényegéhez." Rumi

"Te megismerted a mikéntet, de én megismertem
a miként-nélküliséget." Rabia Basri (szufi szent nő)

"A befogadás titkát a csöndben kell keresni."
Zhou Xuanjing

"Az agy tökéletes nyugalma rendkívüli dolog;
nagyon érzékeny, erőteljes, teljesen élénk,

tudatában van minden külső mozgásnak,
mégis végtelenül csöndes." Dzs. Krishnamurti

Magyar szöveg: sevaster1