Az egyenlőség védőbeszéde | Abnousse Shalmani | TEDxParis

Ez az előadás egy helyi TEDx esemény keretében hangzott el, a TED konferenciáktól független szervezésben.

A forradalom gyermeke, Abnousse Shalmani 1977-ben született Teheránban, Iránban. Nyolcévesen hagyta ott az országot, jelenleg szüleivel együtt Párizsban él, száműzetésben. Történelmet és kortárs irodalmat tanult, majd újságírói pályára lépett. Később producerként és rövidfilmek rendezőjeként, valamint dokumentumfilmek és szórakoztató művek forgatókönyvírójaként tevékenykedett. Végül visszatért első szenvedélyéhez, az irodalomhoz, és 2014-ben a Grasset kiadónál megjelent első könyve, "Khomeini, Sade és én" címmel.

A rohadt kurva életbe.

Bassza meg, ez szar, a picsába.

Nem szép, ugye, ilyen csúnya
szavakat hallani egy nő szájából.

Ezt mondogatja minden szülő a lányainak.

"Lányok ilyet nem csinálnak.

Ez nem szép."

Talán.

Én viszont úgy gondolom,
hogy ez a sok csúnya szó,

a "férfias" szavak egy nő szájából

egyenesen nélkülözhetetlenek.

Pontosan úgy, ahogy Madeleine Pelletier,

az első francia női pszichiáter
mondta 1905-ben,

egyetértek vele, és idézem:

"a nők rabszolgasorba hajtása

a kacérkodás elnyomásával, korlátozással,
túlzott szemérmességgel,

a lélek és a nyelv túlzott
negédességével kezdődik."

Soha nem akarom azt hallani:

"Egy lány ilyet nem csinál!"

Rendesen kell ülni,
de ennek semmi köze ahhoz,

hogy az illető egy lány.

Egyszerűen csak így illik.

Nem azért ne emeljük fel a hangunkat,
mert lányok vagyunk,

hanem mert nem kiabálással érhetjük el,
hogy meghallgassanak.

Soha nem akarom hallani,
ahogy egy apa azt hirdeti,

leszedi a fejét az első férfinak,
aki a lánya közelébe merészkedik,

miközben vidáman nevet azon,
micsoda károkat okozhat a fia

a női nemnek.

Még kevésbé akarom azt hallani,
hogy egy anya

azzal próbálja lecsendesíteni
a fiát, hogy odasúgja neki:

"Csak nem fogsz sírni, mint egy lány?"

Miért ne tehetné?

Nem szabad általánosítanunk a kislányokat.

Ne korlátozzuk őket
a nemük sztereotípiáiba.

Hogy miért?

Talán, hogy esélyt adjunk
nekik a választásra,

az emancipáció választására anélkül,

hogy kötelezően beskatulyáznánk
őket az ún. "nőies" tulajdonságokba,

mint a gyengédség, a szelídség,
a másokra figyelés, a csábítás,

vagy akár az anyaság.

Sőt, egy fiús lány...

gyakran sikeres lány.

Teheránban születtem
az iszlám forradalom idején.

Nagy szerencsém volt,
hogy ateista családban nőttem fel.

Khomeini forradalma után

a fátyol kötelezővé vált
minden nő számára,

sőt még a kislányoknak is.

Emlékszem, amikor feketébe öltöztettek,

hatévesen, az első napomon az iskolában,

nem akartam fátylat viselni.

Kiabáltam, sírtam,
rátapostam a fátylamra.

Eredménytelenül.

Végül egyetlen megoldás kínálkozott

gyerekkori önmagam számára:
megmutattam a fenekemet.

Igen, minden nap, csengetés után

levettem a fátylat és az előírt viseletet,

hogy végigfussak az udvaron
meztelen fenékkel,

nyomomban a hollószerű nőkkel,

akik botladoztak csadorjuk szárnyaiban.

Hatévesen ez a látvány remek móka volt.

Alapítottam egy titkos táncegyüttest
is az iskola mosdójában,

hogy koreográfiákat adjunk elő
a West Side Story-ból,

amely a feketepiacon kapható volt videón,

és amikor rajtakaptak minket -
mert mindig rajtakapnak -

egy kabaréjelenetről beszélve
mentegettem magam,

ami miatt azonnal behívták a szüleimet,

és az igazgatónő,

aki borzasztó, sosem mosolygó
nőszemély volt,

megadta nekik egy ördögűző számát.

A szüleim sokat nevettek.

Én is, amikor megtudtam,
mi az az ördögűző.

Teltek az évek gyermekkorom fátyla alatt.

Az évek, melyek során értelmezhettem

gyermeki és fizikai reakciómat.

A fátyol szexualizálja a nő testét.

Eltakarva azt, a fátyol
megágyaz a vágynak.

Ezzel szemben a gyermekkori
meztelen fenekem

teljesen ártatlan volt.

Ostobaság azt hinni,
hogy a fátyol megvédi a nőket.

Sebezhetővé teszi őket,
és felállít köztük egy rangsort,

a fátylat hordó prűdtől
az azt elutasító kurváig.

Mi több, az egyiptomi statisztikák
megdöbbentőek.

Ott a nők 92 százaléka hord fátylat,

és 96 százalékuk élt már át az utcán

durva fogdosást.

Kairóban az a vicc kering,
hogy a maradék négy százalék

nem volt otthon, mikor a felmérés készült.

Nem akarok áldozat lenni.
Nem akarok folyton veszélyben lenni.

Elegem van abból, hogy az intim
testrészeimre redukálnak.

És ez a helyzet már
nagyon-nagyon-nagyon régóta tart.

Tegnap még a fűző és a házasság volt az,

ami akadályozta a női testet

a szabad mozgásban.

Ma a fátyol

és a hisztérikus szüzesség-kultusz az,

ami diszkriminál.

Véleményem szerint ezzel az elnyomással
szemben az a legfontosabb

a nők, minden nő számára,

hogy teljeskörűen rendelkezzenek
a testük fölött,

hogy visszaköveteljék jogaikat.

Sosem szabad elfelejtenünk,
magam is gyakran ismételgetem,

mit mond Madame de Saint-Ange
a "Filozófia a budoárban" című

de Sade márki műben.

"A tested a tiéd, és csak a tiéd,

a világon te vagy az egyetlen,
akinek joga van élvezni azt,

és úgy élvezni, ahogy te jónak látod."

Szép, ugye? Ez Sade.

Már a görögöknél megjelentek
a nők számára elkülönített

lakosztályok a házon belül -
kettős védelem a női testnek -

és a női emancipáció egész
történetét tekinthetjük úgy,

mint a női test útját,

amint a személyes térből halad
a nyilvános terek felé,

a láthatatlanságból a láthatóságba.

A munka, a szavazat, a szexuális szabadság

mind a nyilvános térben zajlik.

Mégis úgy neveljük a kislányokat,

hogy féljenek a külvilágtól.

A fiúkat engedjük kint játszani,

de a lányokat bent tartjuk.

Miközben a WHO szerint

a világon a nők harmada

vált már fizikai vagy szexuális
erőszak áldozatává,

túlnyomó többségüket
a partnerük bántalmazta.

Házon belül.

Az amerikai nők negyede szenved el
családon belüli erőszakot.

Mindig házon belül.

Franciaországban,

az Esélyegyenlőségi Tanács adatai szerint

2010 és 2012 között 83 ezer nő ellen

követtek el vagy kíséreltek meg
nemi erőszakot.

83 százalékuk ismerte támadóját.

Csak 11 százalékuk mert
feljelentést tenni.

Ha nem mernek, az azért van,
mert bűnösnek érzik magukat.

És ha bűnösnek érzik magukat,

annak a neveltetésük
és a környezetük az oka,

melyek rájuk hárítják ezt a bűnösséget.

A filozófus John Stuart Mill -
mindig kell belőlük egy -

ezt már 1851-ben megállapította,

amikor kijelentette, hogy minden nőt

gyerekkora óta abban a hitben nevelnek,

hogy az ideális jellemük
a férfi jellem ellentéte.

Arra idomítják őket,
maguktól ne akarjanak semmit,

ne cselekedjenek az akaratuk szerint,

hanem hódoljanak be.

Ezen alávetettség ellen küzdök,

és a rendszer, amiért küzdök,

egyenrangú rendszer.

Szó sincsen matriarchális rendszerről,

mely nem rendezné a problémákat,

hanem tükörképként újratermelné őket.

Egy nő nem ér többet, mint egy férfi.

Ugyanannyit ér.

Mit tehetünk azért,
hogy bevezessük az egyenlőséget?

Mert őszintén szólva
teljesen komolyan gondolom,

hogy ami most van, az elég szar.

Ha otthon is kezdődik mindez,

akkor az iskolában folytatódik.

Ne felejtsük el, hogy a világban élő

775 millió analfabéta

kétharmada nő.

A többiek, akiknek van
esélyük iskolába járni,

tárgyává válnak
"a sztereotípia fenyegetésének",

ahogy Claude Steele
stanfordi professzor nevezi,

mely önbeteljesítő jóslatként működik.

Lényegében, mivel a nők azt hiszik,
ők kevésbé jók matematikából,

végül azok is lesznek.

Franciaországban két
oktató-kutató szociálpszichológus,

Isabelle Regnier és Pascal Huguet

454 ötödikes és hatodikos diákot kért meg,

hogy reprodukáljanak egy ábrát,

amely különböző színű háromszögekből
és négyszögekből állt.

Amikor ezt a feladatot
rajzfeladatként adták föl,

a lányoknak jobban sikerült,
mint a fiúknak.

De ha geometriai feladatként kapták,

a fiúk rendszeresen jobban
teljesítettek a lányoknál.

Ez lesújtó, szomorú, sajnálatos, tragikus.

Ugyanennyire lesújtó, szomorú,
sajnálatos és tragikus

Larry Summersnek, a Harvard elnökének

2005-ben tett kijelentése, mely szerint

"a nők hiánya a nagy matematikusok között

biológiai jelenségekkel függ össze".

Még nincs vége, azt is hozzátette:

"a nők belső természetükből
fakadóan kevésbé alkalmasak

a matematikusi pályára, mint a férfiak".

Íme, ez van.

De ezúttal a történet jól végződik.

Ugyanis éppen egy nő,
egy iráni származású nő,

Maryam Mirzakhani,
éppen a Harvard diplomása

hallgattatja el őt vidáman 2014-ben,

amikor első nőként megkapja
a tekintélyes Fields-érmet.

Íme, így haladunk az egyenlőség felé,

bizonyítunk a kompetenciánkkal,

az akaratunkkal és az ambíciónkkal.

De ahhoz, hogy eljussunk oda,
borítanunk kell az asztalt.

És hogy boríthassuk az asztalt,
más szemmel kell néznünk a világra.

Teheránban megkérdeztem a hitoktatómat,

aki sosem nézett ránk,
"ránk, a lányokra",

miért kell fátylat viselnem.

Tömören ennyit válaszolt:

"Mert ti, nők, veszélyes tárgyak vagytok."

Lenéző volt, az biztos.

De engem megmentett:

nyolcéves vagyok, és ilyen félelmetes?

A hajam, a csuklóm, a semmi kis bokám

félelmet kelt egy sokkal idősebb pasasban?

Ezek szerint van valamilyen
szuperképességem?

Minden nőnek van szuper-képessége?

Aznap eldöntöttem, hogy megtartom
ezt a szuper-képességem,

hogy soha többé
ne redukálhassanak tárggyá.

Így kezdtem tehát

másképp nézni a világra,

alannyá váltam.

Hogy kiteljesedhessünk alanyként,

szükségünk van az emlékezetünkre
és a történelmünkre.

Párizsba érkezve alig vártam,
hogy Simone de Beauvoir

országába csöppenjek.

Azt vártam, mindenhol
találkozom majd velük,

a Simone de Beauvoirokkal,
ahogy apám ígérte,

az életben és a könyvekben.

De nem voltak ott.

Eltakarták, lefátyolozták őket.

Mára már Olympe de Gouges

és A női és polgárnői jogok nyilatkozata

bekerült a tankönyvekbe.

De hol vannak ők, a többiek?

Mindazok, akikre lehetne hivatkozni,

és választási lehetőséget adnának
nekünk, nagyszerű választást.

Hol van Hubertine Auclert,
az első francia nő,

aki feministának nevezte magát,
és az adófizetés ellen sztrájkot indított

azzal a zseniális szlogennel:

"Nem szavazhatok, nem fizetek."

Hol van Jane Dieulafoy,

aki átutazta Perzsiát 1881-1882-ben,

és kulcsszerepet játszott
a perzsa antikvitás

és a keleti építészet eredetének
tanulmányozásában?

Elég csak sétálni a Louvre-ban,
hogy észrevegyük,

egy terem az ő nevét viseli,

és ez a férfinak öltözött nő,

ez a lázadó, megkapta a Becsületrendet,

egy olyan korban,
amikor a transzvesztitizmus tiltott volt.

És hol van Marguerite Durand,
a feminista, a szakszervezeti tag,

szerkesztő és újságíró,
aki sikerrel indította el

az első női napilapot,
a La Fronde-ot [parittya],

amelyet teljes egészében nők írtak,
sőt nők is gyártottak

és nők terjesztettek,

és melynek a lapjain több nemzetközi

politikai és a gazdasági téma volt,

mint gasztronómiai és divat?

Hol vannak ők, ezek a hihetetlen nők,
akik megelőztek minket,

és felkeltették bennünk a vágyat,
hogy messzebbre menjünk,

mint az az átkozott üvegplafon,
melybe folyton beleütközünk,

nemzedékről nemzedékre?

Ma ugyanúgy, mint tegnap,
a haladásellenesség a nőket hibáztatja,

az ő testüket, az ő jogaikat.

És ma ugyanúgy, mint tegnap,
nagy szükségünk van

felvilágosodásra, hogy harcoljunk.

Nem azért, hogy megvédjük magunkat,
hanem hogy harcoljunk.

A felvilágosodás az, hogy eltapossuk
az örökségünket, amikor az pusztán

előítéletekből áll.

Felvilágosultnak lenni annyit tesz,

mint szabad és önálló
férfiként és nőként érvelni,

akik képesek kritikus gondolkodással

lebontani a börtönt, amelyet születésünk,

nemünk, társadalmi helyzetünk hoz létre.

A felvilágosodás felhívás engedetlenségre.

Az engedetlenség azzal kezdődik,

hogy a nők káromkodnak,

és a tanárok biztatják a lányokat,
hogy foglalkozzanak

matematikával.

Apákkal kezdődik, aki nem félnek

a lányaik szexuális szabadságától,

és anyákkal, akik küzdenek
a lányaik iskolába jutásáért,

és hogy bent is maradjanak.

Az engedetlenség az első lépés
a forradalmunk felé.

Köszönöm.

(Taps)