A kallódók szépsége

Mindazoknak, akik úgy érzik, hogy nem illenek sehová: van egy gyönyörű oldala a kallódóknak. Lidia Yuknavitch író megosztja saját önfejű útját egy különálló történetekből álló intim megemlékezéssel veszteségről, szégyenről és az önelfogadás lassú folyamatáról. "Még a bukásod pillanatában is csodálatos vagy," mondja ő. "Még nem tudod, de képes vagy rá, hogy újra és újra kitaláld önmagad. Ez a te csodád."

Tudom, hogy a TED
nagy dolgokról szól,

de én most valami nagyon apróról
szeretnék beszélni nektek.

Ami annyira kicsi, hogy csupán egy szó.

Ez a szó pedig a "kallódó".

Ez az egyik kedvenc szavam,
mert teljesen egyértelmű.

Úgy értem, hogy ez egy ember,
aki valahogy elkallódott a többitől.

Vagy egy ember,
aki kallódik a többi között.

Vagy: "Valaki, aki rosszul alkalmazkodik

az új helyzetekhez és környezetekhez."

Én egy dokumentáltan igazolt
kallódó vagyok.

És most értetek vagyok itt,
a többi kallódóért a szobában,

mert soha nem én vagyok az egyetlen.

Elmondom nektek egy
kallódó történetét.

Amikor úgy a 30-as éveim
elején jártam,

az az álmom, hogy íróvá váljak,
egyszer csak a küszöbömön állt.

Vagyis a postaládámba érkezett

egy levél formájában, miszerint
megnyertem egy nívós irodalmi pályázatot

egy novellával, amit írtam.

A novella az akkori életemről szólt,
amikor versenyszerűen úsztam,

és a szörnyű otthoni helyzetemről.

És egy kicsit arról is, hogy a gyász és
a veszteség hogyan őrjíthet meg valakit.

A díj egy New York-i utazás volt, ahol
ismert szerkesztőkkel és ügynökökkel,

és más írókkal találkozhattam.

Lényegében egy valóra vált álom annak,
aki író akar lenni, ugye?

Tudjátok, mit csináltam,
amikor a levél megérkezett?

Mivel én én vagyok,

letettem a levelet a konyhaasztalra,

öntöttem magamnak egy óriási pohár vodkát

jéggel és citrommal,

és csak ültem ott az alsóneműmben
egy teljes napig,

csupán a levelet bámulva.

Az összes dolog végigfutott a fejemen,
amikkel már elszúrtam az életemet.

Ki a franc voltam én, hogy
New Yorkba menjek,

és igazi írónak tettessem magam?

Ki voltam én?

Elmondom nektek.

Én egy kallódó voltam.

Mint megannyi másik kölyök,

én is egy bántalmazó
családból származom,

amiből épphogy sikerült
megmenekülnöm.

Már túl voltam két kapitálisat
bukott házasságon.

Kibuktam az egyetemről,
nem egy, hanem két alkalommal,

és talán egy harmadik alkalommal is,
amit nem fogok veletek megosztani.

(Nevetés)

És már egy rehabon is túl voltam
drogfüggőség miatt.

És két gyönyörű nyaralást is töltöttem
már börtönben.

Szóval jó színpadon állok.

(Nevetés)

De az igazi ok, amiért azt gondolom,
hogy egy kallódó voltam,

az amiatt volt, hogy a lányom
a születése napján meghalt,

és nem sikerült rájönnöm,
hogyan tudnék ezzel együtt élni.

Azután, hogy a lányom meghalt,
hosszú ideig hajléktalanként éltem

egy aluljáróban,

akár egy zombi, intenzív gyász
és veszteség uralkodott el rajtam,

amivel néhányunknak
meg kell küzdenie élete során.

Talán mindannyiunknak,
ha elég ideig maradunk életben.

Tudjátok, a hajléktalanok
a leghősiesebb kallódók közöttünk,

mert ők is közöttünk kezdenek.

Mint látjátok, én kallódtam
nagyjából az élet összes terén:

gyermek, feleség, anya, tanuló.

És az álom, hogy íróvá váljak,

apró, szomorú kavicsként
szorította a torkomat.

Lényegében önmagammal kellett
megküzdenem, hogy felszálljak a gépre,

és elrepüljek New Yorkba,

ahol az írók élnek.

Kallódó bajtársaim, szinte látom,
ahogy felvillanyozódtok.

Egyből észreveszlek titeket.

Először szerettétek volna.

Kiválaszthattál három híres írót,
akivel találkozni szerettél volna,

ezek a fickók pedig
megtalálták őket neked.

A Gramercy Park Hotelban szállásoltak el,

ahol éjszakába nyúlóan
iszogathattad a skót whiskyt

menő, értelmes és felvágós
emberek társaságában.

És megkaptad az alkalmat arra, hogy te is
eljátszd a menőt, értelmeset és felvágóst.

És találkozhattál egy rakás
szerkesztővel, íróval és ügynökkel

nagyon, nagyon flancos ebédek
és vacsorák alatt.

Kérdezzétek meg, mennyire volt flancos.

Közönség: Mennyire volt flancos?

Lidia Yuknavitch: Beismerek valamit:
Elloptam három vászonszalvétát --

(Nevetés)

három különböző étteremből.

És egy menüt lecsúsztattam a gatyámba.

(Nevetés)

Csak pár emléket akartam,
hogy miután hazaértem,

el tudjam hinni, hogy tényleg
megtörtént velem.

Értitek?

A három író, akivel találkozni akartam,

az Carole Maso, Lynne Tillman
és Peggy Phelan volt.

Ők nem voltak híres, kelendő írók,

de számomra ők voltak az írónői titánok.

Carole Maso írt egy könyvet,
ami később a művészbibliámmá vált.

Lynne Tillman megadta
az engedélyt, hogy higgyek

abban, hogy a történeteim
egyszer majd a világ részévé válhatnak.

És Peggy Phelan emlékeztetett arra,

hogy talán az agyam sokkal
értékesebb, mint a melleim.

Ők nem voltak felkapott írók,

hanem utat vágtak a felkapott írók közt

a történeteikkel a testükről,

kicsit úgy, ahogy a víz
formálta a Grand Canyont.

Az öröm épphogy el nem pusztított,

hogy időt tölthettem ezzel a három,
50 fölötti írónővel.

És az ok, hogy az öröm majdnem
elpusztított, az az,

hogy soha nem ismertem még
ehhez fogható örömöt.

Soha nem jártam ahhoz
fogható szobában.

Az édesanyám sosem járt egyetemre.

És a kreatív karrierem addig a pontig

egy kicsi, szomorú,
halva született dolog volt.

Szóval azokon az első estéken New Yorkban
meg akartam halni.

Úgy éreztem, "Megölhettek.
Én jól vagyok. Ez csodálatos."

Néhányotok itt a teremben majd megérti,
mi történt ezután.

Először elvittek a Farrar, Straus
és Giroux irodáiba

A Farrar, Straus és Giroux volt a
mega-álom kiadóm.

Úgy értem, T.S. Eliot és Flannery O'Connor
is ott volt publikálva.

A főszerkesztő hapsi leültetett,
és sokáig beszélt velem,

megpróbált meggyőzni,
hogy van bennem egy könyv,

ami az életemről szól úszóként.

Tudjátok, afféle emlékirat.

Az egész idő alatt, amíg ő beszélt hozzám,

én csak ültem, mosolyogva
és bólogatva, mint egy idióta,

a karjaim összekulcsolva a mellkasomon,

és semmi, semmi, semmi
nem jött ki a torkomon.

Szóval a végén vállon veregetett,

ahogy egy úszóedző tenné.

És sok sikert kívánt,

és adott nekem néhány könyvet ingyen,

és végül kikísért.

Azután a W.W. Norton irodáiba
vittek engem,

ahol biztos voltam benne, hogy
kikísérnek az épületből,

csak mert Doc Martens-bakancsot
viselek.

De ez nem történt meg.

Az, hogy a Norton-irodában lehettem,

olyan volt, mint éjszaka az égbe nyúlni
és megérinteni a holdat,

miközben a csillagok a nevedet
varrják bele a világegyetembe.

Úgy értem, ennyire volt
nagy dolog ez nekem.

Értitek?

Az ő főszerkesztőjük, Carol Houck Smith

előrehajolt, bele az arcomba azokkal
a gombszerű, fényes, vad szemeivel

és azt mondta, "Nos, akkor
küldj nekem valamit, azonnal!"

Nos, a legtöbb ember,
különösen a TED emberek,

azonnal szaladtak volna
a postafiókjukhoz, igaz?

Nekem több, mint egy évtizedbe telt
csak az, hogy elképzeljem,

hogy valamit egy borítékba rakjak,
és megnyaljam a bélyeget.

Az utolsó estén

tartottam egy nagy felolvasást
a Nemzeti Költészeti Klubban.

És a felolvasás végén

Katharine Kidde a Kidde,
Hoyt & Picard Irodalmi Ügynökségtől

egyenesen hozzám jött, megrázta a kezem,

és reprezentációt ajánlott fel nekem,
ott a helyszínen.

Csak álltam ott, kissé megsüketülve.

Veletek már történt ilyesmi?

Majdnem sírva fakadtam,

mert minden egyes ember a szobában
gyönyörűen volt felöltözve,

és az egyetlen dolog, ami kijött a számon:

"Nem tudom. Gondolkoznom kell rajta."

És ő azt mondta, "Rendben", és elsétált.

Mindenki tárt karokkal fogadott,de az
az apró, szomorú gombóc a torkomban...

Amint látjátok, próbálok valamit elmondani
az olyan emberekről, amilyen én vagyok.

Kallódó emberek -- mi nem mindig tudjuk,
hogyan reméljünk, hogyan mondjuk igent,

vagy hogyan válasszuk a nagy dobást,

még akkor sem,
amikor az éppen előttünk van.

Ezt a szégyent cipeljük magunkkal.

Szégyelljük, hogy valami jót akarunk.

Szégyelljük, hogy valami jót érzünk.

Szégyelljük, hogy nem igazán hisszük, hogy
megérdemeljük, hogy egy szobában legyünk

azokkal az emberekkel, akikre felnézünk.

Ha tudnék, visszamennék az időben,
és edzeném magam.

Pontosan olyan lennék, mint azok az
50 év feletti nők, akik nekem segítettek.

Megtanítanám magamnak,
hogyan akarjak dolgokat.

hogyan álljak ki magamért,
hogyan kérjem őket.

Azt mondanám: "Te! Igen, Te!
Te is a szobába tartozol!"

A ragyogás mindannyiunkban benne van,

és senkik vagyunk egymás nélkül.

Ehelyett visszarepültem Oregonba,

és ahogy néztem az örökzöldeket és
az esőt visszatérni a látképbe,

megittam megannyi apró üveges
"sajnáltasd magad", amit a repülőn adtak.

Arra gondoltam, hogy ha író volnék,
akkor én egy kallódó író volnék.

Amit mondani próbálok, az az,

hogy visszarepültem Oregonba
könyvajánlat nélkül,

ügynök nélkül,

csupán a fejemet és szívemet
megtöltő emlékekkel

arról, hogy milyen közel ülhettem

azokhoz a csodálatos írókhoz.

Az emlék volt az egyetlen díj,
amit megengedtem magamnak.

És mégis, otthon a sötétben,

ismét a fehérneműmben,

még mindig hallottam a hangjukat.

Azt mondták: "Ne hallgass senkire,
aki megpróbál elhallgattatni,

vagy megváltoztatni a történetedet."

Azt mondták: "Adj hangot a történetnek,
amit csakis te tudsz elmondani."

Azt mondták: "Néha a történet elmondása

az a dolog, ami megmenti az életedet."

Most én vagyok, amint látjátok,
a nő 50 felett.

És én egy író vagyok.

És én egy anya vagyok.

És én egy tanárrá váltam.

Kitaláljátok, kik a kedvenc tanítványaim?

Habár nem azon a napon történt,

amikor a levél megérkezett a postaládámba,

végül írtam egy emlékiratot,

"A víz kronológiája" a címe.

Arról szól, hogy hányszor kellett
újra kitalálnom, ki is vagyok,

a saját döntéseim romjaiból,

történetek arról, hogy a látszólagos
bukásaim csupán cefetül fura

portálok voltak valami
igazán csodálatos felé.

Az egyetlen, amit tennem kellett, az volt,
hogy hangot adjak a történetnek.

A legtöbb kultúrában egy mítosz veszi
körül az álmaid követését.

Úgy hívják: a hős ösvénye.

De én jobban szeretek egy másik mítoszt,

ami ettől egy kicsit oldalra,

vagy alatta van.

Úgy nevezik: a kallódók mítosza.

És így szól:

Még a bukásod pillanatában is,

éppen akkor, csodálatos vagy.

Még nem tudod,

de megvan a képességed arra,
hogy újraépítsd önmagad

végtelenszer.

Ez a te csodád.

Alkoholista lehetsz,

túlélője lehetsz durva bánásmódnak,

lehetsz egy ex-elítélt,

lehetsz hajléktalan,

elvesztheted minden pénzedet,
vagy a munkád, vagy a férjedet,

vagy a feleségedet,
vagy a legrosszabbat mind közül,

a gyermekedet.

Még az elmédet is elvesztheted.

Állhatsz a bukásaid kellős közepén,

és mégis, én azért vagyok itt,
hogy elmondjam neked,

te csodálatos vagy.

A te történeted megérdemli, hogy hallják,

mert te, te ritka és rendkívüli kallódó,

te új faj,

te vagy az egyetlen a teremben,

aki képes elmondani a történetet

azon a módon, ahogy csakis te vagy képes.

És én meghallgatom.

Köszönöm.

(Taps)