Öt lépés, amelyek segítségével távol maradhatunk a munkahelyi drámától

Függetlenül attól, milyen iparágban dolgoznak, bizonyosan éltek már át munkahelyi drámát. E vicces és mindenki számára érthető előadásban Anastasia Penright közösségi vezető öt lépést körvonalaz, amelyeket követve könnyebben működhetnek együtt munkatársaikkal, és az igazán fontos dolgokra összpontosíthatnak.

Nos, van egy zárt baráti köröm.

Más városokban élünk,
más területeken dolgozunk,

kezdve a helyi újságtól
az önkormányzaton át

a jogi, pénzügyi szolgáltatásokig.

Az eltérő foglalkozások ellenére

hasonló sztorijaink vannak
munkahelyi drámákról.

Értelmezésem szerint
a munkahelyi dráma olyan bosszúság,

amely plusz stresszt visz a munkába.

Ilyenkor nem a munka megy az agyukra,

hanem az emberek.

Ahogy e történetekről beszélgettünk,

rájöttem, kell legyen jobb módja annak,
hogy együttműködjünk munkatársainkkal

drámák nélkül.

Megalkottam pár lépést, ami nálam bevált,

és ma boldogan megosztom önökkel ezeket.

Az első: emlékezzünk és reagáljunk,

avagy: "Mit tettem én?"

Szeretném, ha fejben felidéznék az utolsó
munkahelyi drámát, amiben részük volt,

mintha egy film lenne.

Hagyják figyelmen kívül az érzelmeket,
csak önmagukra koncentráljanak.

Vegyünk most egy elméleti helyzetet:

tegyük fel, hogy egy projekten dolgoznak.

A csapatban mindenkinek
megvan a saját feladata,

felosztják egymás közt a munkát.

Aztán egyikük nem jelentkezik,

nem válaszol a hívásokra, köddé válik.

Ekkor önöknek vagy valakinek
ezt a plusz munkát is el kell végeznie.

Kissé megbicsaklik az ítélőképességük,

és kifakadnak
egy közelben lévő kollégának.

Majd hirtelen előkerül
a köddé vált munkatárs,

és érdekes módon pontosan tudja,
mit mondtak róla.

(Nevetés)

Mit tettem én ebben a helyzetben?

Olyasvalakinek panaszkodtam,
aki nem volt a bizalmasom.

Vajon miért?

Néha olyan, ki nem mondott
köteléket alkotunk másokkal,

mely csak a képzeletünkben létezik.

Nincs titoktartási kötelezettségük felénk,

csak hisszük, hogy van.

Ne pazaroljuk feleslegesen az időnket,

hogy próbálunk rájönni, miért tették.

Nem számít. Megtették.

E lépés célja az önvizsgálat.

Arra kell összpontosítsunk,
mi mit tettünk,

hogy a jövőben elkerülhessük.

Második lépés: térjünk vissza a valóságba,

vagyis: "Ennek véget kell vetni."

(Nevetés)

Szoktak a problémákról gondolkodni,
mielőtt munkába mennek?

Ó, csak én?

(Nevetés)

Nos, én vétkes vagyok ebben.

Agyalok ezeken a helyzeteken,

és már maga a gondolkodás is feldühít.

Ezért azt mondogatom magamnak:
"Ez csak felkészülés, Stacy."

(Nevetés)

"Csak tutira mész, hogy kezelni tudd,

bármi történjék is."

De ez nem igaz.

Valójában csak előre
felidegesítjük magunkat,

és olyasmin aggódunk,

ami nem is létezik.

Óvatosnak kell lennünk akkor is,

amikor mások kitalációit hallgatjuk.

Hogy ezt hogy értem?

Mondjuk, hogy a pihenőben vannak,

pár munkatárssal beszélgetnek.

Hirtelen bejön egy másik kolléga.

Úgy tűnik, a gondolataiba merül,

nem éppen derűs, de nem is goromba.

Bejön, majd kimegy.

A kollégák elkezdik taglalni,

szerintük mi a baj az illetővel.

Ilyeneket mondanak:

"Azért dühös, mert nem kapta meg a melót."

Vagy azt: "Ó, nem, nem,

mindig ideges ebben az időszakban."

Önök meg csak ülnek,
mert ez biztos így is van.

Úgy hallgatják, mintha tény lenne.

Közben az illetőnek szó szerint

bármi járhat a fejében.

Lehet, hogy most nyitott ki
egy Starburstöt,

négy sárgát vett ki egymás után,

és most azon töpreng,
ez hogyan lehetséges.

(Nevetés) (Taps)

Önök viszont csak hallgatnak.

Hallgatják a kollégák kitalált verzióját,

amely most már kihathat arra,

hogyan viszonyulnak majd
napközben az illetőhöz.

Akár fejben kreálunk hamis sztorikat,

akár mások kitalációit hallgatjuk,

véget kell vessünk ennek.

E lépés célja:

ne stresszeljünk olyan dolgokon,
amelyek meg sem történtek.

A harmadik lépés:

engedjük ki a gőzt, és lazítsunk.

Lelki támaszra szükségünk van.

Lehet ő a trénerünk,
a szurkolókórus-vezetőnk,

a terapeutánk,

bárki, akire akkor épp szükségünk van.

És ez a személy nem azonos az első lépés
kapcsán említett valakivel.

A lelki támaszunkkal
szoros kapcsolatban kell álljunk.

Íme, egy másik helyzet.

Arra készülnek, hogy egy kliensnek
olyasmit mondjanak,

amit az illető egyszerűen
nem akar hallani.

Miközben beszélnek,

feltűnik egy munkatársuk,

félbeszakítja önöket,

majd előadja ugyanazt, amit önök akartak.

A partner előtt
nem csinálhatnak jelenetet,

így csak hátradőlnek, "aha",
és hallgatják a másikat.

Közben fortyognak a dühtől.

Mit teszünk?

Elmegyünk a lelki támaszunkhoz.

Beszélünk az esetről. Dühöngünk egy sort.

Ennek most van itt az ideje. Dühöngjenek!

Adják ki a mérgüket!

Átkozódjanak, sikítsanak,

tegyék, amit tenniük kell,
hogy kiadják a dühüket.

És most jön a neheze:

utána viszont hangolódjanak rá
a pozitív dolgokra.

Én őszintén hiszek
a pozitív és negatív energiában,

és ezek naphosszat
uralják a hangulatunkat.

Olyasmikre gondoljanak, mint például:
"Oké, innen hogyan tovább?

Mit csinálhatok másképp?"

Ha pedig önök a lelki támaszok,

a maguk felelőssége, hogy barátjukat
pozitív lelki állapotra hangolják.

A másik, ami nehéz:

a tanultakat
az adott helyzethez igazítani.

Nem szabad magukban
dédelgetniük a haragot.

Ha ezt teszik,
az egyszeri eset szokássá válik.

Egy magatartásmintán nehezebb változtatni,
mint egy egyszeri eseten.

E lépés célja:

"A harag levezetése helyett folytassunk
termékeny beszélgetést."

Negyedik lépés:

sajátítsunk el egy új nyelvet,

vagyis: "Beszélnünk kell."

Nos, én személy szerint a munkahelyemen
nem szeretek telefonon beszélni.

Egyszerűen nem szeretek.

Úgy érzem, ha valakinek mondanivalója van
számomra, megírhatja csevegőüzenetben

vagy e-mailben.

Én ezt a nyelvet használom munkában.

(Nevetés)

Az egyetlen gond ezzel,

hogy a hanghordozás nem jön át e-mailben.

Úgy olvasom az e-maileket, ahogy beszélek,

vagyis tuti, hogy pár hangsúlyt
félreértelmeztem már,

kivéve, ha ismerem a küldőt.

Íme egy példa.

Mutatok önöknek egy e-mailt,
szeretném, ha elolvasnák,

majd hangosan is felolvasom.

Rendben, elég rövid,
már biztosan elolvasták.

(Nevetés)

"Stacy!

Köszönöm, hogy megkeresett
a csoport munkájával kapcsolatban.

Jelenleg nincs szükségünk
további támogatásra.

A jövőben, ha segítségre van szükségünk,
megkeresem, így önnek nincs teendője.

Az utolsó e-mailem szerint
(lásd csatolva),

kifejtettem, mi az én
feladatom, mi az öné,

így a jövőben ez elkerülhető.

Mint mindig, köszönöm az együttműködését!"

Emberek,

(Nevetés)

maguk is így olvasták?

(Nevetés)

Van benne pár szó,

amelyet ha hallanak
vagy egy e-mailben látnak,

nyugodtan feltételezhetik,
hogy középső ujjal gépelték őket.

(Nevetés)

Régebben nem tudtam, most már tudom.

(Nevetés)

Szerintem pár ember e-mailjét eltoltam.
Most javítják őket.

(Nevetés)

Ezzel csak azt akartam mondani,

tudniuk kell, mikor érdemes
felvenniük a telefont.

Tudniuk kell, mikor szükséges
egy szemtől szembeni beszélgetés.

E szemtől szembeni beszélgetések
nem könnyűek.

Nehezek, de szükségesek.

A cél, hogy megpróbáljuk megérteni
a másik fél nézőpontját.

Olyasmikkel kezdik a beszélgetést, mint:

"Értem, hogy feldühítette,
amikor azt mondtam..."

Vagy olyanokat mondanak, hogy:

"Már rajta volt az ügyön,

amikor én..."

Ezáltal megérthetik az ő nézőpontjukat is.

Ne az legyen a cél, hogy az emberek
megkedveljék önöket.

Mindannyiunkat másképp neveltek.
Mind más tapasztalatokkal bírunk.

Mindannyiunknak más
a kommunikációs stílusa.

Ahogy újabb generációk állnak munkába,

alkalmazkodunk.

A megbeszélések helyett e-mailezünk.

E-mailek helyett üzeneteket küldünk.

A munkahelyen kívüli összejövetelek
ma Skype-hívások.

Alkalmazkodunk mindezekhez,

meg kell próbálnunk legalább megérteni,

milyen kommunikációs stílust
használnak mások.

E lépés célja

megérteni mások munkanyelvezetét,

és elfogadni a tényt,
hogy eltérhet az önökétől.

Az ötödik lépés: mérjük fel a helyzetet,
és kíméljük magunkat,

vagyis: "Sétáljunk egyet."

Íme egy tanár barátom esete.

Egy szülővel kell találkozniuk,

és előtte átbeszélik az ügyet
egy kollégával,

aki azt mondja önöknek:
"Minden okés, fedezlek majd.

Támogatni fogom a javaslataidat."

Szemmel tartják azért,
mert máskor már lejáratta önöket,

de mivel már megbeszélték a dolgot,

arra gondolnak: "Most minden rendben lesz,
megbízhatok benne."

Zajlik a megbeszélés,

a szülő ellentmond,

és mintegy óramű pontossággal
a kolléga a szülővel ért egyet,

amivel hülyét csinál önökből.

Egy újabb helyzet, ahol nem
rendezhetnek jelentet, ugye?

El kell fojtaniuk a dühüket.

A megbeszélést követően

a kollégájuknak van bőr a képén
odamenni önökhöz, és azt mondani:

"Őrült egy megbeszélés, nem?"

(Nevetés)

Igen.

Tesztelik önöket. Ez egy teszt. (Nevet)

Kiváló alkalom, hogy felrobbanjanak, nem?

Ez egy visszaeső.

(Nevetés)

Önök túlléptek rajta,
de a kolléga újra bepróbálkozik.

Mi viszont megpróbáljuk elkerülni
a drámát, nem fejest ugrani bele,

így tovább kell lépnünk.

Azzal irányítják a beszélgetést,
ha az első lehetőségnél kilépnek belőle.

Nem miattuk tesznek így.

Önmagukért.

Meg kell védeniük az energiájukat.

Ne próbálják kitalálni, miért teszik ezt,

és nincs több komoly elbeszélgetés.

Ez van, tették, amit tettek,

és ha lehetőségük lenne rá,
valószínűleg újból megteszik.

Most már önök is tudják.

Most már felismerik.

Ily módon eszerint járhatnak el.

Általában elvárásokkal –
a saját elvárásainkkal –

közelítünk másokhoz,

és csalódunk, ha ezek nem válnak be.

Meg kell tanulnunk elfogadni
az embereket úgy, ahogy vannak,

és alkalmazkodnunk kell, hogy kezelni
tudjuk ezeket a helyzeteket.

E lépés célja

felismerni, mikor kell profi
módjára odébbállnunk.

Tudom, e lépések látszólag
azt sugallják: "Engedjük el."

Sokszor el is hangzik: "Engedd el."

Úgy írják le ezt az utat, mintha
a becsületesség elegáns ösvénye lenne

tele szivárványokkal és unikornisokkal.

Nem, nem az.

Kínos.

Megalázó.

A harag görcse rántja össze a gyomrukat.

És miközben a felülemelkedésnek
e "csodás" útján járnak,

óriásplakátokon ott lesz,
mit kellett volna mondaniuk,

mit kellett volna csinálniuk.

Ezzel szemben a könnyebb utat járók

lazák, és nem izgatja őket semmi.

Ám be kell valljam,

minél többet járok a felülemelkedés
útján, annál könnyebb lesz.

A piti helyzetek kevésbé izgatnak.

Itt is, ott is felcsipegetek
némi bölcsességet.

És ahogy tovább járok ezen az úton,

egyre több lehetőség bukkan fel.

Hozzám hasonló beállítottságú
emberek akarnak kapcsolatba lépni velem,

projektekbe hívnak meg,

vezetők keresnek fel,

mert hallottak rólam valaki mástól.

És hogy mi a legjobb az egészben?

Már a szükségét sem érzem,

hogy könnyebb utat keressek.

Nem fogjuk tudni megváltoztatni
felnőtt emberek munkahelyi viselkedését.

Nem, nem fogjuk.

Mindig lesznek munkahelyi drámák.

Ám ha követjük e lépéseket,

és belefektetjük a szükséges energiát,

megtanulhatjuk elkerülni a drámákat.

Köszönöm, hogy lelki támaszaim voltak.

(Nevetés)

Köszönöm az idejüket is.

(Taps)