Miért olvasd el a "Godot-ra várva" drámát? – Iseult Gillespie

Nézd meg a teljes előadást itt: https://ed.ted.com/lessons/why-should-you-read-waiting-for-godot-iseult-gillespie

Két férfi, Estragon és Vladimir, találkoznak egy fánál a szürkületben azért, hogy várakozzanak valakire, akit Godot-nak hívnak. Így kezdődik egy nyugtalanító körforgás, amelyben a két ember azon vitázik, hogy mikor érkezik Godot, miért várakoznak rá, és egyáltalán a jó fánál vannak-e. A darab egy egyszerű, de felkavaró kérdést fejteget – mit kellene tennie a két szereplőnek? Iseult Gillespie megoszt velünk mindent, amit tudnod kell ahhoz, hogy elolvasd a tragikomédiát.

Iseult Gillespie előadása, rendezte Tomás Pichardo-Espaillat.

Egy ágrólszakadt ember, Estragon,

üldögél egy fa mellett a szürkületben,
és próbálja levenni a bakancsát.

Hamarosan csatlakozik barátja, Vladimir,

aki emlékezteti aggódó társát,

hogy itt kell várakozniuk
valakire, akit Godot-nak hívnak.

Így indul egy nyugtalanító körforgás,
amelyben a két férfi azon vitázik,

mikor érkezik meg Godot, miért várakoznak,

és hogy egyáltalán a jó fánál vannak-e.

Ettől kezdve a Godot-ra várva
csak még furább lesz –

de ez az a darab, amelyről úgy gondolják,

hogy megváltoztatta
a modern dráma arculatát.

Az 1949 és 1955 között
Samuel Beckett által írt darab

egy egyszerű, de felkavaró kérdést taglal:

mit kellene tenniük a szereplőknek?

Estragon: Ne csináljunk semmit!
Az biztonságosabb.

Vladimir: Várjunk, és meglátjuk, mit mond.

Estragon: Ki?

Valdimir: Godot.

Estragon: Jó ötlet.

Az effajta rejtélyes párbeszédek
és körkörös érvelések

a fő jellemzői az abszurd színháznak,
annak az irányzatnak,

amely a II. világháború után
emelkedett ki,

és amely rátalált azokra a művészekre,

akik az értelem megtalálásával
küszködtek a pusztulásban.

Az abszurdisták lecsupaszították
a cselekményt, a karaktert és a nyelvet,

hogy megkérdőjelezzék
azok jelentését, és megosszák

mélységes bizonytalanságukat a színpadon.

Lehet, hogy ez nyomasztónak hangzik,

de az abszurd a reménytelenséget
humorral ötvözi.

Ez tükröződik Beckett
egyedi hozzáállásában

a műfajhoz a Godot-ra várva darabban,

amelyet úgy minősített:
"tragikomédia két felvonásban".

A tragédia nézőpontjából
a szereplők be vannak zárva

egy egzisztenciális rejtélybe:
hiába várakoznak

egy ismeretlen figurára,
aki célt adna nekik,

valójában az egyetlen céljuk

a várakozás tényéből ered.

Mialatt várakoznak, unalomba süllyednek,

kifejezik vallásos félelmeiket,
és az öngyilkosságon tűnődnek.

De a komédia szemszögéből van egy
kicsorbult humora helyzetüknek,

amely a nyelvezetükön
és a mozgásukon keresztül jön át.

Interakcióik bizarr szójátékokkal,
ismétlődésekkel

és kétértelműségekkel vannak tűzdelve,

valamint bohóckodással,
énekléssel és tánccal,

és őrülten cserélgetik kalapjaikat.

Gyakran nem világos, hogy a közönségnek

sírnia vagy nevetnie kéne
– vagy egyáltalán Beckett

látott-e különbséget a kettő között.

Beckett Dublinban született,

angolt, franciát és olaszt tanult,
mielőtt Párizsba költözött,

ahol élete nagy részét töltötte

színművek, versek és prózák írásával.

Bár Beckett örök szerelemben
volt a nyelvvel,

azért a csendnek is adott helyet:
munkái szerves részévé tette

a hézagokat, a szüneteket
és az üresség pillanatait.

Ezáltal névjegye legfőbb jellemzői

az egyenetlen tempó és a fekete humor,

amely aztán az abszurd színház
körében népszerűvé vált,

valamint kialakított
egy titokzatos személyiséget,

és elutasította, hogy tagadja
vagy megerősítse

a munkáival kapcsolatos feltevéseket.

A nézőt találgatásokra készteti,

szürreális világával
és talányos szereplőivel,

így fokozva érdeklődésüket.

Az egyértelmű jelentés hiánya Godot-t

mindig nyitott értelmezés tárgyává teszi.

A kritikusok számtalan olvasatát
nyújtották már a darabnak,

a kétértelműség és spekuláció
körében mozogva,

amely végtére is magát
a dráma cselekményét tükrözi.

Értelmezték már a hidegháború,

a francia ellenállás

és Írország brit gyarmatosításának
allegóriájaként.

A két főhős dinamikája

ugyancsak heves vitákat lobbantott ki.

Értelmezik őket
egy apokalipszis túlélőiként,

egy idősödő házaspárként,
két tehetetlen barátként,

de még a freudi én és ösztön-én
megszemélyesítéseként is.

Beckett híres mondása szerint
csak egy dologról biztos

Vladimirral és Estragonnal
kapcsolatban, és ez az, hogy:

"keménykalapot viselnek".

Mint az értelmezési találgatások
és az őrjítő cselekmény,

a beszédük ugyanazokat a köröket írják le,

amint civódnak és tréfálkoznak,
elveszítik a fonalat,

és aztán felveszik ugyanott,
ahol elveszítették.

Vladimir: Kezdhetnénk talán
az egészet elölről.

Estragon: Az lehet, hogy könnyű lenne.

Vladimir: A kezdet az, ami nehéz.

Estragon: Kezdheted akárhonnan.

Vladimir: Igen, de el kell döntened.

Beckett arra emlékeztet bennünket,
hogy akárcsak a mindennapi életünk,

a színpadon megjelenített világnak
sincs mindig értelme.

Feltárhatja mind a valóságot,
mind az illúziót,

az ismerőst és az idegent is.

És habár az egyértelmű elbeszélési mód
még mindig vonzó a nézők számára,

a legjobb színházak
elgondolkodtatnak – és megváratnak.