Lehet-e jó dolog az előítélet?

Gyakran gondoljuk azt, hogy az előítélet és az elfogultság a tudatlanságban gyökerezik. De Paul Bloom pszichológus meg akarja mutatni, hogy az előítélet gyakran természetes és észszerű – sőt még morális is. A lényeg, Bloom szerint, hogy értsük hogyan működik bennünk az elfogultság, hogy irányíthassuk, mikor tévútra visz.

Amikor az előítéletekre gondolunk,

gyakran gondolunk ostoba
és gonosz emberekre,

akik ostoba és gonosz dolgokat tesznek.

William Hazlitt angol kritikus

pontosan foglalta össze ezt a gondolatot,
mikor így fogalmazott:

"Az előítélet a tudatlanság szülötte."

Szeretném meggyőzni önöket arról,

hogy ez a felfogás hibás.

Arról próbálom meggyőzni önöket,

hogy az előítélet
és az elfogultság természetes,

és gyakran racionális,

olykor még morális is,

és szerintem, amint ezt megértjük,

jobban eligazodunk,

mikor tévútra visznek,

vagy szörnyű következményekkel járnak,

és jobban fogjuk tudni, mit tegyünk,

amikor ez bekövetkezik.

Kezdjük a sztereotípiákkal.

Rám néznek, tudják a nevem
és még pár dolgot rólam,

és levonhatnak következtetéseket.

Tippelhetnek, milyen etnikumhoz tartozom,

mik a politikai nézeteim,
milyen vallást követek.

És az a helyzet, hogy ezek a tippek
többnyire pontosak.

Nagyon jók vagyunk ebben.

És ez azért van,

mert a sztereotípiák alkotása

nem az agyunk véletlen furcsasága,

hanem egy általánosabb folyamat

specifikus esete:

vannak tapasztalataink

dolgokról és emberekről,

amiket csoportosítunk,

és a tapasztalataink
alapján általánosítunk

a csoportokba tartozó új elemekről.

Itt mindenkinek sok tapasztalata van

székekkel, almákkal és kutyákkal,

és ha látnak egy ismeretlen példányt,

ezek alapján sejthetik,

hogy a székre le lehet ülni,

az almát meg lehet enni,
és a kutya ugatni fog.

Lehet, hogy tévedünk.

A szék összedőlhet, ha ráülünk,

az alma lehet mérgező,
a kutya lehet, hogy nem ugat,

és egyébként, ő az én kutyám,
Tessie, aki nem ugat.

De többnyire jók vagyunk ebben.

Többnyire jól tippelünk

mind az emberek közt,
mind egyéb területen,

és ha nem lennénk képesek erre,

ha nem tudnánk kitalálni, mi az,
amivel szemben találjuk magunkat,

nem élnénk túl.

Egy későbbi csodálatos esszéjében

Hazlitt is így vall:

"Előítéletek és szokások nélkül

nem ismerném ki magam saját szobámban

és sosem tudnám,

hogyan viselkedjek vagy érezzek
különböző élethelyzetekben."

Vagy vegyük például az elfogultságot.

Néha a világot két részre osztjuk:
miénkre és övékre,

csoporton belüliekre és kívüliekre,

és mikor így teszünk,
néha tudjuk, hogy ez rossz,

és szégyelljünk magunkat miatta.

Máskor büszkék vagyunk rá.

Nyíltan felvállaljuk.

Az egyik kedvenc példám

az a kérdés, ami a közönségtől érkezett

egy republikánus vitán
a legutóbbi választások előtt.

(Videó) Anderson Cooper:
Térjünk a kérdésre!

A külföldi segélyekről? Igen, hölgyem.

Hölgy: Az amerikai emberek szenvednek

itt, a saját országukban.

Miért küldünk továbbra is segélyt

más országoknak,

mikor nekünk is szükségünk
lenne minden segítségre?

AC: Perry kormányzó, erről mit gondol?

(Taps)

Rick Perry: Egyértelműen, szerintem...

Paul Bloom: A színpadon mindenki egyetért

a kérdés alapgondolatával:

hogy amerikaiként jobban kell figyelnünk

az amerikaiakra, mint másokra.

És általában, az emberek gyakran éreznek

szolidaritást, lojalitást,
büszkeséget, patriotizmust

a saját országuk vagy etnikumuk iránt.

Politikai nézetektől függetlenül
sokan büszkék arra, hogy amerikaiak,

és előnyben részesítik az amerikaiakat.

Más országok lakói ugyanígy
éreznek saját hazájuk iránt,

és ugyanígy érzünk saját
etnikumunk iránt is.

Vannak talán, akik ezt elutasítják.

Talán páran önök
közül annyira világpolgárok,

hogy úgy gondolják,
az etnikum és a nemzetiség

nem befolyásolhat minket.

De még ők is elismerik,

hogy létezik valami húzóerő
a csoporton belüliek felé,

ha családról, barátokról

vagy hozzánk közel állókról van szó;

még ők is különbséget tesznek

"mi" és "ők" között.

Ez a megkülönböztetés természetes,

és sokszor morálisan rendben van,
de félre is mehet:

ezt is vizsgálta egyik kutatásában

Henry Tajfel híres szociálpszichológus.

Tajfel 1919-ben született
Lengyelországban.

Franciaországban járt egyetemre,

mert zsidóként hazájában nem tehette,

aztán a francia hadseregben szolgált

a második világháborúban.

Elfogták és fogolytáborba került,

ami szörnyű időszak volt számára,

mert ha kiderül, hogy zsidó,

koncentrációs táborba kerül,

amit valószínűleg nem él túl.

Amikor a háború véget ért, elengedték.

A legtöbb családtagja és barátja meghalt.

Több dologgal kezdett el foglalkozni.

Segített háborús árváknak.

Kitartóan foglalkoztatta
az előítéletek tudománya,

így megpályázott és elnyert

egy neves brit ösztöndíjat,

amit sztereotípiák
témakörben hirdettek meg,

és elindult csodás karrierje.

Karrierjét az a felismerés indította el,

hogy a legtöbb ember

rosszul közelít a holokauszt témájához.

Sokan – akkoriban a többség –

úgy tekintettek a holokausztra,

mint a németek tragikus hibájára,

genetikai romlottságra,
tekintélyelvű személyiségjegyre.

Tajfel ezt elutasította.

Szerinte, amit a holokausztnál
látunk, nem más,

mint olyan természetes
pszichológiai folyamatok kórossá válása,

melyek kicsiben
mindannyiunkban megvannak.

Ennek felderítésére
egy sor kísérletet végzett

brit kamaszokon.

Az egyik kísérletében

különféle kérdéseket tett fel
a kamaszoknak,

és válaszaik alapján ezt mondta:

"Megnéztem a válaszaidat,
és azok alapján arra jutottam,

Kandinsky-rajongó vagy,
szereted Kandinsky alkotásait –

mondta a résztvevők egyik felének,

a másik felének pedig azt –,

Klee-rajongó vagy,
aki Klee alkotásaiért van oda."

Ebből semmi nem volt igaz.

A válaszoknak semmi közük nem volt
Kandinskyhoz vagy Kleehez.

Talán nem is hallottak még
a kamaszok a művészekről.

Véletlenszerűen osztotta fel őket.

De arra jutott,
hogy ez a felosztás fontos,

és mikor később pénzt adott az alanyoknak,

azok szívesebben adták oda a pénzt

a saját csoportjukba tartozóknak,

mint a másik csoport tagjainak.

Sőt, az volt a legfontosabb számukra,

hogy megkülönböztessék

saját csoportjukat más csoportoktól,

akár le is mondtak
a saját csoportjuk pénzéről,

ha így a másik csoport
még kevesebbhez jutott.

Az ilyen elfogultság
nagyon korán jelentkezik.

Kollégám és feleségem,
Karen Wynn a Yale-en

kisbabákkal végzett egy sor kísérletet,

amelyben bábukat mutatott nekik.

A bábuk más-más ételeket szerettek:

az egyik például a zöldbabot,

a másik a graham kekszet.

Megvizsgálták a kisbabák
ízlését, és kiderült,

hogy jellemzően jobban szeretik
a graham kekszet.

A kérdés, hogy ez befolyásolja-e,
hogyan bánnak a kicsik a bábukkal?

És igen, nagyon is.

Azt a bábut jobban szeretik,

amelyikkel megegyezik az ízlésük.

És ami rosszabb,
még jobban szeretik azokat a bábukat,

amelyek megbüntetik
eltérő ízlésű társaikat.

(Nevetés)

Sokszor találkozunk
ezzel a "mi" és "ők" megközelítéssel.

Láthatjuk politikai nézeteltérésekben,

különböző ideológiákat
követő csoportok között.

Szélsőséges példáit láthatjuk a háborúban,

ahol a csoporton kívülieknek
nemcsak kevesebb jár,

hanem emberszámba sem veszik őket,

mint ahogy a nácik

férgeknek, tetveknek
tekintették a zsidókat,

vagy ahogy az amerikaiak
patkányoknak tartották a japánokat.

A sztereotípiák félre is mehetnek.

Tehát gyakran észszerűek és hasznosak,

de néha észszerűtlenek,

és rossz válaszokat adnak.

Máskor pedig morálisan vállalhatatlan
eredményekhez vezetnek.

A legtöbbet tanulmányozott eset

a rassz kérdése.

Készült egy érdekes tanulmány

a 2008-as választások előtt,

melynek során
szociálpszichológusok azt vizsgálták,

mennyire azonosítják
a jelölteket Amerikával,

mennyiben kapcsolják
tudattalanul az amerikai zászlóhoz.

Egy tanulmányban összehasonlították

Obamát és McCaint, és kiderült,

hogy McCaint amerikaibbnak
tartják, mint Obamát,

és bizonyos fokig nem is
csodálkoznak ezen az eredményen.

McCain híres háborús hős,

és sokan egyértelműen úgy látják,

ő közelebb áll Amerikához, mint Obama.

De Obamát a brit kormányfővel,

Tony Blairrel is összehasonlították.

És kiderült, hogy még Blairt is

amerikaibbnak tartják, mint Obamát,
(Nevetés)

még úgy is, hogy a megkérdezettek
egyértelműen tudták,

hogy Blair nem amerikai.

Természetesen a bőre színére reagáltak.

A sztereotípiáknak és az elfogultságoknak

valós következményei vannak,

melyek kifinomultak és nagyon fontosak.

Egy friss tanulmányban

a kutatók baseballkártya
hirdetéseket tettek fel az eBay-re.

Néhányat fehér kéz tartott,

másokat fekete,

de ugyanazok a kártyák voltak.

A fekete kézben tartottak

jelentősen alacsonyabb
ajánlatokat kaptak,

mint a fehér kézben tartottak.

Egy stanfordi kutatás

az olyan gyilkosságok elkövetőire
kiszabott ítéleteteket vizsgálta,

ahol az áldozat fehér volt.

Kiderült, hogy egyébként
azonos feltételek mellett

nagyobb eséllyel kap halálbüntetést az,

aki a jobb oldali férfira hasonlít,

mint aki a bal oldalira,

és ez főleg azért van,

mert a jobb oldali férfi
inkább néz ki feketének,

vagyis afroamerikainak,

és úgy tűnik ez befolyásolja
az embereket abban,

hogy mi történjen vele.

És most, hogy ezt tudjuk,

mit tehetünk ellene?

Sokféle megoldás létezik.

Az egyik út,

hogy az emberek érzelmeire,

empátiájára hatunk.

Ezt általában történetekkel érjük el.

Tehát ha ön liberális szülő,

és szeretné biztatni gyermekeit,

hogy higgyenek a nem hagyományos
családmodell értékeiben,

talán ilyen könyvet ad nekik:
[Heathernek két anyukája van]

Ha ön konzervatív, és más nézeteket vall,

akkor esetleg ilyet:

[Anya, segíts! Liberálisok vannak
az ágyam alatt!] (Nevetés)

Általában a történetek
arctalan idegeneket

hús-vér emberekké változtathatnak.

A gondolat, hogy másként tekintünk azokra,

akiknek már van arca,

a történelem során folyton előjön.

Hogy Sztálint idézzem:

"Egy ember halála tragédia,

millióké statisztika."

És ahogy Teréz Anya mondta:

"Ha a tömeget nézem,
sosem fogok cselekedni.

Ha egy embert, akkor igen."

Pszichológusok ezt is vizsgálták.

Egy tanulmányban például

az alanyoknak adtak egy listát
egy krízis adataival,

és azt vizsgálták, mennyit adakoznak

a krízis megoldására.

A másik csoport nem kapott adatokat.

Nekik egy emberről meséltek:

kaptak egy nevet és egy arcot.

És az derült ki,
hogy ők sokkal többet adtak.

Azt hiszem, ez nem titok azok számára,

akik adományokat gyűjtenek.

Nem árasztják el az embereket

tényekkel és statisztikákkal.

Ehelyett arcokat mutatnak nekik,

embereket.

Lehetséges, hogy ha szimpátiát

ébresztenek egy személlyel kapcsolatban,

az elér a csoporthoz is,
amelyhez tartozik.

Ő Harriet Beecher Stowe.

Van egy történet, lehet csak kitalált,

miszerint Lincoln elnök meghívta őt

a Fehér Házba a polgárháború közepén,

és azt mondta neki:

"Szóval ön az a kis hölgy,
aki kirobbantotta ezt az óriási háborút."

A Tamás bátya kunyhójáról beszélt,

ami nem filozófiai

vagy teológiai alkotás,
lehet még csak nem is irodalom,

de arra jó,

hogy az emberek olyanok bőrébe bújjanak,

akikébe soha nem bújnának:

ez esetben a rabszolgákéba.

És lehet, hogy ez nagy társadalmi
változásokat segített elő.

A közelmúltat illetően Amerikában

az utóbbi néhány évtizedben

joggal gondoljuk, hogy az olyan műsorok,
mint a The Cosby Show

radikálisan megváltoztatták az amerikaiak
hozzáállását az afroamerikaiakhoz,

míg a Will és Grace és a Modern család

megváltoztatták, ahogy a homoszexuális
férfiakoz és nőkhöz viszonyulnak.

Azt hiszem, nem túlzás kijelenteni,

hogy Amerikában a morális változás

egy szituációs komédiának köszönhető.

De nem minden az érzelmekről szól.

És befejezésül

szeretném az észszerűség
erejét hangsúlyozni.

Steven Pinker

Az erőszak alkonya c. művében

egy ponton így fogalmaz:

"Az Ószövetség azt mondja,
szeresd felebarátodat;

az Újszövetség azt mondja,
szeresd ellenségedet,

de én igazából egyiket sem szeretem.

Mégsem akarom megölni őket.

Tudom a kötelességemet velük szemben,

de az erkölcsi meggyőződésem,
az érzéseim azzal kapcsolatban,

hogy hogyan viselkedjek velük,

nem a szeretetben gyökereznek.

Az emberi jogokban van az alapjuk,
abban a meggyőződésben,

hogy számukra az életük
ugyanolyan értékes,

mint nekem a sajátom."

Ennek alátámasztására
elmond egy történetet

a nagy filozófustól, Adam Smith-től.

Én is elmondanám ezt a történetet,

de egy kicsit változtatok rajta,

korunkhoz igazítom.

Tehát, Adam Smith először azt kéri,

képzeljük el több ezer ember halálát,

egy olyan országban,

ami ismeretlen számunkra.

Lehet Kína, India
vagy egy afrikai ország.

Smith azt kérdezte, hogyan reagálnánk?

Azt mondanánk: "ez sajnálatos",

és élnénk tovább az életünket.

Ha megnyitnánk
a New York Times weboldalát,

és ott olvasnánk ezt –
ami egyébként mindennapos –,

élnénk tovább az életünket.

De képzeljük el, mi lenne –
mondja Smith –,

ha megtudnánk, hogy holnap

le fogják vágni a kisujjunkat.

Smith szerint ez nagyon
nyugtalanító lenne.

Nem tudnánk aludni éjjel,

mert ezen gondolkodnánk.

Ez felveti a kérdést:

Feláldoznánk több ezer életet,

hogy megmentsük a saját kisujjunk?

Válaszolja ezt meg mindenki magában.

Smith azt mondja, egyáltalán nem,

milyen szörnyű gondolat.

Ez felveti a kérdést,

ahogy Smith fogalmaz:

"Míg érzelmeink szinte mindig hitványak

és borzasztóan önzőek,

min múlik, hogy cselekedeteink

gyakran önzetlenek, nemesek?"

Smith válasza:

"Az észszerűségen,
az elveken és a tudaton.

Ezek szólítanak meg
bennünket olyan hangon,

amely önhittségünkben is
képes meglepetést okozni,

hogy mi is csak a sokaság része vagyunk,

nem jobbak másoknál."

És ez utóbbit legtöbbször úgy nevezik,

hogy az elfogulatlanság elve.

Ez az elv jelenik meg

a világ összes vallásában,

az aranyszabály minden változatában,

a világ összes etikájában,

melyek sok módon különböznek,

de egyetértenek abban,

hogy erkölcsi ítéleteinkben
nincs helye az elfogultságnak.

Számomra ezt legjobban

nem valami teológus
vagy filozófus fejezte ki,

hanem Humphrey Bogart

a Casablanca című film végén.

Szóval – spoiler-veszély –
azt mondja szeretőjének,

hogy el kell válniuk

valami egyetemes jó érdekében,

és azt mondja neki – a kiejtését mellőzöm:

"Világos,

hogy három ember problémája

nem sokat számít
ebben az őrült világban."

Tudatunk felülírhatja indulatainkat.

Az eszünk motiválhat rá,

hogy terjesszük ki empátiánkat,

hogy írjunk vagy elolvassunk
olyan könyveket,

mint a Tamás bátya kunyhója,

és az észszerűség motiválhat arra,

hogy szokásokat, tabukat
és törvényeket hozzunk létre,

melyek nem engedik,
hogy az ösztöneink irányítsanak,

mikor racionális lényként azt érezzük,
korlátoznunk kell magunkat.

Ez olyan, mint az alkotmány.

Az alkotmányt a múltban alkották,

a jelenre is érvényes, és azt mondja,

hogy bármennyire is szeretnénk,

hogy harmadszor is
megválasszanak egy népszerű elnököt,

és bármennyire is szeretnék az amerikaiak,
hogy újra bevezessük a rabszolgaságot,

nem lehet.

Meg vagyunk kötve.

Más módon is megkötjük kezünket.

Tudjuk, hogy mikor dönteni kell,

kit vegyünk fel egy állásra,
vagy ki kapjon meg egy díjat,

nagyon befolyásol minket a rassz,

az illető neme,

még a külseje is.

Talán néha azt mondjuk,
hogy ennek így kell lennie.

Máskor meg, hogy ez így rossz.

Hogy ezt leküzdjük,

nem elég a jó szándék,

inkább teremtsünk olyan helyzetet,

melyben ezek az információk
nem befolyásolnak.

Ezért tart meghallgatást
sok zenekar takarásban,

így csak egyetlen információjuk van,

az egyetlen, aminek számítania kell.

Szerintem az előítéletek és az elfogultság

megmutatják az emberi természet
alapvető kettősségét.

Vannak megérzéseink,
ösztöneink, érzelmeink,

és ezek alapján ítélkezünk és cselekszünk,

jól vagy rosszul.

De képesek vagyunk
racionális mérlegelésre,

és intelligens tervezésre is,

és ezeket néha használhatjuk arra,

hogy fokozzuk és tápláljuk érzelmeinket,

más esetekben pedig arra,
hogy visszafogjuk őket.

Így segít az észszerűség

egy jobb világot teremteni.

Köszönöm.

(Taps)