Hogy bánjunk a képmutató aktivistákkal, politikusokkal és jótettekkel? | Nat Ware | TEDxOxford

Éleslátó előadásában Nat Ware kifejti, miért ne szóljuk meg a képmutatókat, és inkább mit tegyünk helyette. Rámutat, hogy mások képmutatását túl gyakran használjuk tétlenségünkre ürügyül, és a jótékonykodást cselekedetünk magyarázataként. A jótétemények hírhozóit vesszük célba, és kerüljük a jótékonyság mondandójának bírálatát. Nat állítja, hogy ennek pont fordítva kéne működni. Akiket képmutatóknak hívunk, gyakorta nem azok: képmutatásuk látszólagos. "Kicsinyes elmék az embereket utasítják el, a briliáns elmék az érveket cáfolják" – hívja föl a figyelmet.

Nat Ware vállalkozó, közgazdász, nemzetközi fejlesztési szakember. A 180 Degrees Consulting megalapítója és vezérigazgatója. A cég a világ legnagyobb tanácsadó cége nonprofit és szociális vállalkozások számára; 28 országban 4000 tanácsadót foglalkoztat, évente több száz szociálisan tudatos szervezettel dolgozik, hogy hatékonyabban működjenek, és nagyobb társadalmi hatást fejtsenek ki. Több szervezet részesítette elismerésben.

Ezt az előadást egy TEDx rendezvényen rögzítették, amelyet a TED konferenciák formájában, de tőlük függetlenül egy helyi közösség szervezett. Bővebben: http://ted.com/tedx

Szélhámos filantróp,

álszent emberbarát,

csalárd jótét lélek,

hátsó szándékú önzetlen,

irgalmasságot színlelő...

Bárhogy hívjuk őket, egy valami biztos:

kevesebb dolgot utálunk jobban az életben,

mint a moralizáló képmutatókat,

azokat, akik jótékony cselekedetre
kérnek minket, de maguk álszentek.

Foglalkozásomból adódik,

mert jótékonysággal,

szociális vállalkozásokkal,

segélyszervezetekkel,
alapítványokkal foglalkozom,

hogy állandóan a képmutató szót hallom.

Mikor Bono,

a napszemüveges, adókijátszó,
kastélylakó, nagy lábon élő ír férfi

jótékonysági adományra szólít föl,

mit mondunk rá?

Azt, hogy "Képmutató!"

Mikor Al Gore a klímaváltozás
ügyében kampányol,

pont ő, akinek közműszámlája sok éven át

hússzorosa volt az átlagos háztartásénak,

azt mondjuk, hogy "Képmutató!"

Amikor Joseph Kony kampányfőnöke

egyrészt adakozásra szólít föl,

mondván, hogy érdekli,

ám másrészt 90 000 dolláros fizetést
húz jótékonysági tevékenységéért,

azt mondjuk, kitalálták, hogy "Képmutató!"

Látják: utáljuk a képmutatókat.

Utáljuk azokat az embereket,
akiknek állítólag van meggyőződésük,

de annak nyomát sem látjuk,

mikor cselekedeteik
nem tükrözik meggyőződésüket.

Tegyük föl a kérdést: "Ujjal kell
mutogatnunk a képmutatókra?

Meg kell bélyegeznünk azokat,
akiket képmutatóknak tartunk?"

A valódi képmutatást pont
annyira utálom, mint más,

de azt javaslom – és ez itt óriási "de" –,

hogy képmutatónak hívni embereket

félrevezető vagy egyenesen veszélyes.

A fő gond ezzel az,

hogy mikor embereket képmutatónak hívunk,

az valójában nem is képmutatás.

Van egypár szokásos hiba,
melyet minduntalan elkövetünk.

Az első elkövetett hiba,

mikor föltételezzük,
hogy minden jótékony tett egyenértékű.

Mondjuk, valaki kijelenti,
hogy támogat bizonyos CO₂-eladási tervet.

Ezt úgy értelmezzük,
hogy az illető óvja a környezetet,

és ha aztán a hulladékot nem hasznosítja
újra, rásütjük: "Képmutató!"

Ha valaki víztisztító tablettákra gyűjt

pl. Burma részére,

föltételezzük, hogy az illető
friss tiszta vizet szeretne,

ám ha maga nem ad pénzt kutakra,

rásütjük: "Képmutató!"

De a valóságban

egy-egy problémának
számos eltérő megoldása van;

némelyikük hatékonyabb a többinél.

Az, hogy bizonyos megoldásokat támogatunk,

még nem azt jelenti, hogy minden megoldást
támogathatunk vagy támogatnunk kell.

Ez a gyakorta elkövetett első hiba.

A másik gond, amellyel sűrűn találkozunk,

a másik elkövetett hiba:

az önzetlenség és az önzés
végleteit hasonlítjuk össze.

Mondjuk, meglátunk
egy feliratot a presszó falán:

"Nyereségünk 20%-át
jótékony célra adományozzuk."

Nyilván azt gondoljuk:
"Micsoda remek cég! Milyen remek emberek!

Nyereségük egy részét
jótékonyságra adományozzák."

Ha a zömmel nyereségérdekelt,

többnyire önzők közt
egy kissé önzetlenre lelünk,

az tetszik, jónak tartjuk.

De ha valaki jótékony
szervezetben dolgozik,

egész pályafutását jó ügynek szenteli,

ha valaki többnyire önzetlen,

de azért tisztességes jövedelmet húz,

rásütjük: "Micsoda képmutató!"

Semmi bajunk a legtöbb önzővel,
ha egy kis önzetlenség szorult belé,

ám nem ez a helyzet az önzetlennel,
akinek kissé maga felé hajlik a keze.

Lehetünk 10%-ban önzetlenek,

de 90%-ban nem,

mert ez értelmetlen.

Jobban szeretjük a tisztes kapzsiságot
a tökéletlen nagylelkűséghez képest.

A szélsőségekhez hasonlítunk,

ahelyett hogy embereket vetnénk össze.

Ez a második hiba.

A harmadik hiba,

hogy föltételezzük:

aki támogatja valami közös megoldását,

annak egyénileg is úgy kell cselekednie.

Pl. ha egy politikus kijelenti,

hogy támogatja az állami oktatást,

de gyerekeit magániskolába járatja,

rásütjük: "Képmutató!"

Ha valaki azt mondaná, hogy világszerte
be kell tiltani a húsfogyasztást,

de maga mégis húst eszik,

rásütjük: "Képmutató!"

Ám többnyire valójában teljesen észszerű

a közös megoldás támogatása,

anélkül hogy egyénileg cselekednénk,

a költségeket viselve.

Ez nagyon is észszerű.

Ha valamit teszünk,

pl. gyorsan zuhanyozunk,
vagy repülő helyett vonatra szállunk

a CO₂-kibocsátás mérséklése érdekében,

tettünk egész költségét mi viseljük,

de az előnyök hétmilliárd fő közt
oszlanak meg.

Ahhoz, hogy ezt racionálisan tegyük,

az előnyöknek tényleg a költségek
hétmilliárdszorosának kell lenniük.

Ez ritkán fordul elő.

Ezért nincs gyakran tartós hatásuk
A Föld órája féle kezdeményezéseknek.

Nem képmutatás észszerűnek lenni.

A negyedik hiba, hogy föltételezzük:

ha valaki tényleg fontosnak tart valamit,

ha valaki a legjobb eredményt szeretné,

akkor az ideális irányelvet fogja követni.

Mikor Kevin Rudd, Ausztrália
volt miniszterelnöke kijelentette,

hogy jelenleg a klímaváltozás
a legnagyobb erkölcsi feladatunk,

de mégis a fölhígított környezeti
törvényt támogatta,

rásütöttük: "Képmutató!"

De a valóság, hogy néha taktikáznunk kell.

Hiszen ha az ideális irányelv,

az ideális helyzet nem kapja meg
a parlamenti támogatást,

ha a következő parlament
1-2 év múlva eltörli,

akkor néha előnyös a másodsorban jó
változatot választani,

mert tartósabb és jobb eredményt hoz,

nagyobb hatása lesz.

Másik gyakori hiba, ha összekeverjük
a jogszerűséget és az erkölcsöt.

Ha valaki kinyilvánítja,
hogy ellenzi a prostitúciót,

azzal azt mondja,
hogy a prostitúció rossz.

Ha majd mégis a legalizálására szavazna,

rásütnénk: "Képmutató!"

De jogszerűség és az erkölcs
két különböző dolog.

Hiszen ha a prostitúciót legalizáljuk,

a visszaélések áldozatai előállhatnak

az üldöztetéstől vagy büntetőeljárástól
való félelem nélkül,

és ez talán helyes,

függetlenül attól, hogy erkölcsileg
jónak vagy rossznak tartjuk-e.

Teljesen helyénvaló,

ha valaki vallási okokból

nem hisz a melegházasságban,

de szerinte legalizálni kéne.

Mert a jogszerűség figyelembe veszi

mások meggyőződését, véleményét
és nemi irányultságát is.

Ne keverjük össze
a jogszerűséget és az erkölcsiséget.

Végül, másik gyakori hibánk,

ha egy kalap alá vesszük
a különböző körülményeket.

Amikor Obama azt mondta,

hogy a fegyveres iskolaőrök
nem megoldás a fegyveres erőszakra,

akkor a Rendőregyesület
nem az érvelést vitatta,

hanem a személynek ment neki.

Hirdetési kampányt folytattak
azt állítva, hogy Obama képmutató,

mert lányai biztonsági őrei
föl vannak fegyverezve.

Gyakorta egy kalap alá veszünk
különböző körülményeket.

Azaz gyakran, amikor képmutatással
vádoljuk az embereket,

ők valójában nem képmutatók.

Föltesszük, hogy ismerjük meggyőződésüket,

föltesszük, hogy ismerjük
cselekedetük mozgatórugóit,

ám ez gyakorta önteltségre vall.

Túl gyorsan bélyegezzük meg őket,
és túl lassan kérdezünk rá a miértre.

De tegyük föl egy pillanatra,
hogy képmutatók voltak,

képmutatóan cselekedtek.

Az a bökkenő, hogy a képmutatás megléte

nem gyengíti a fölvetett érvet.

Hasznos figyelemelterelés, de nem cáfolat.

Úgy értem, hogy a dohányzás
káros hatásáról szóló érv

nem változik attól,
hogy aki fölhozza, az dohányos.

Meg tudjuk különböztetni a jót a rossztól,
nem kell erkölcsileg tökéletesnek lennünk.

Képesnek kell lennünk arra kérni
az embereket, hogy helyesen cselekedjenek.

Ez nincs fönntartva
az erkölcsileg tökéleteseknek.

Ha nem kell képmutatónak
neveznünk az embereket,

ha nem a jótékonysági munkásra
kell összpontosítanunk,

akkor mit tegyünk?

Amondó vagyok,

hogy meg kell vitatnunk és górcső
alá vennünk a jótékonykodás érveit.

Itt van két kancsó.

Az egyik a személyt jeleníti meg,

a szóban forgó hírvivőt,

a másik pedig az érvet, a mondandót.

Mikor embereket képmutatónak minősítünk,

mikor a képmutatás az érvünk,

mikor támadásként élünk vele,

akkor ez történik.

Másokat megsebezni könnyű.

Fájdalmat okozni könnyű.

Végtére is, az illető esendő.

De érdekes,

hogy nem szoktuk megvitatni,

nem szoktuk bírálni
a jótékonykodás mondandóját.

Ez a status quo,

olyan helyzetben találjuk magunkat,

ahol a személy elleni támadás túl könnyű,

és a mondandó elleni támadás gyakran tabu.

Mi az oka?

A jótékonyságra zömmel tabuként tekintünk.

Nem szívesen bíráljuk,

valójában jótettként gondolunk rá.

Ezért tehetünk sok mindent
a jótékonyság nevében.

(Nevetés)

Ha ürügyet keresnek
meztelen naptár gyártásához,

hivatkozzanak a jótékonyságra.

Ha ürügy kell maratonfutásra,
hivatkozzanak a jótékonyságra.

Ha ürügyet keresnek arra,

hogy három barátjukat rávegyék,

öntsenek fejükre vödörnyi jeges vizet,

(Nevetés)

hivatkozzanak a jótékonyságra.

Nehéz bírálni a jótetteket.

Ugyanazt gondoljuk a jótékonyságról,

de nem minden jótékonyság ugyanolyan,

nem minden problémafelfogás
egyformán hatékony.

Az általam vezetett szervezet,

a 180 Degrees Consulting

arra szakosodott,

hogy mérje egyes programok

és szervezetek társadalmi hatását.

Kiderült, hogy bizonyos fölfogások,

bizonyos jótékonyságok

százszor, sőt ezerszer
hatékonyabbak, mint mások.

Ebből következik,

hogy érdemesebb a megfelelő tettel,

a leghatékonyabbal foglalkozni,

és nem pedig vaktában valamivel.

A tett csupán eszköz célunk elérésére.

Ezzel foglalkozunk, mikor valakit
képmutatással vádolunk,

de sokkal lényegesebb
a hatást tartani szem előtt.

Sokkal lényegesebb,

mert a világban tengernyi baj van,

de időnk, erőforrásaink, pénzünk véges,

nem engedhetjük meg magunknak
a lehetségesnél kisebb hatást.

Nem tehetjük meg,

hogy csupán a jó érzésre törekvés
jegyében tegyünk jót.

Annak intellektuális
törekvésnek is kell lennie.

Mondok egy példát.

Mondjuk, van 42 000 dollárunk,

melyet vakok megsegítésére
szeretnénk költeni.

Többféleképp költhetjük el.

Az egyik, hogy nem adjuk oda.

A másik, hogy vezetőkutya
kiképzésére fordítjuk.

A 42 000 dollár kb. egy kutyára elég.

A harmadik lehetőség,

hogy olcsó szemműtétekre költjük

Indiához hasonló helyeken.

Egy műtét 75 dollárba kerül.

Így tehát a 42 000 dollárral

vagy egy vakon sem segítünk,

vagy egy személyen segítünk,

vagy 560 vak emberen.

Nem hiszem, hogy tabutéma az érv,

hogy ne kutyaképzésre adjunk pénzt,

bármilyen aranyosak s fontosak
legyenek is a kutyusok azoknak,

akik használják őket;

ehelyett olcsó szemműtétekre
kell adnunk a pénzt.

Tudom, hogy ez rosszul hangzik.

Nem hangzik erkölcsösnek.

Majdhogynem gonoszul hangzik.

Ha már túl vagyunk a hatékony megoldáson,
jöhetnek a kevésbé hatékonyak,

de nem hiszem, hogy a kevésbé hatékonyt

a hatékonyabb elé kéne helyeznünk.

Mert amíg tabunak számít

az egyes jótékony tettek
hatásáról beszélnünk,

addig a vakok száma nő,

addig a szegények száma nő,

többen nem jutnak hozzá a betegellátáshoz,
oktatáshoz és közegészségügyhöz.

Ezt pedig nem támogathatom.

Azt szeretném,
ha a legnagyobb hatást érnénk el,

és nem hiszem, hogy ezt akkor érjük el,

ha a képmutatásra vagy a jótékonyság
hírvivőjére összpontosítunk.

A mondandójára kell összpontosítanunk.

Ez a leglényegesebb.

Összefoglalom.

Időről időre, mikor csak tehetjük,

a hírvivőt célozzuk meg, nem a mondandót;

a kampányolót, nem a kampányt;

a személyt, nem az érveit.

Holott pont az ellenkezője igaz.

A lényeg, amelyre itt utalok,

hogy nem a jótékonysági hírvivőt
kell célba venni,

és a jótékonysági mondandók bírálata
többé már nem lehet tabutéma.

Kicsinyes elmék az embereket utasítják el,
a briliáns elmék az érveket cáfolják.

Eleanor Roosevelt egyetértene ezzel.

Ha legközelebb egy politikus, celeb,

barát, vallási vezető, jótékonysági munkás

valami olyat kér önöktől,
amit vonakodnak megtenni,

a mondandójukat cáfolják,

ne pedig azt, akitől hallják.

Ha legközelebb valakit
képmutatónak nevez a barátjuk,

szóljanak rá: "A mondanivalót cáfold,
és ne a hírhozót utasítsd vissza!"

A hírhozó képmutatásán lovagolva

félrevezetjük magunkat,

ám ha a mondandó érvényességét vizsgáljuk,

akkor termékenyek leszünk,

s elősegítjük a legnagyobb hatás elérését.

Érdemes ezért küzdeni.

Köszönöm.

(Taps)