Az önmegvalósítás öt akadálya | Shi Heng Yi | TEDxVitosha

Ismerkedjenek meg Shi Heng Yi saolin mesterrel, aki megnyugtató hangvételű előadásában az önismeretről beszél. Ismerjük fel, milyen nagy szükségünk van az esőre ahhoz, hogy minden virágba boruljon, és minden lépésre ahhoz, hogy feljussunk a magas hegytetőkre. Könnyen legyőzhetjük azokat az akadályokat, melyek az önismeret és a lelki épülés útjában állnak. Az előadásból azt is megtudhatjuk, hogyan.

Shi Heng Yi mester több mint 30 éve tanulja és gyakorolja, hogyan teremtse meg a test és a szellem összhangját. Ereje abban rejlik, hogy képes ezt a tudást különböző testgyakorlatokkal és olyan harcművészekkel ötvözni, mint a kungfu és a csikung. Bár egyetemet végzett, szívesebben él a németországi Otterbergben található saolin templomban. 2010 óta maga vezeti a rendet és képviseli a fenntartható fejlődés és a saolin kultúra és filozófia terjesztésének ügyét. Modern szerzetesként Yi mester ruháinak redői között ott lapul az okostelefon – nem lát ellentmondást az ősi tudás és a magas technológia együttélésében. "A siker és a boldogság megteremtésének egyetemes törvénye az egyensúly" – vélekedik Yi mester.

Zene: Secret Garden: Lotus (Earthsongs)

Ez az előadás egy helyi közösség által a TED-konferenciák mintájára rendezett, de azoktól független TEDx rendezvényen hangzott el. Lásd még: http://ted.com/tedx

Jó napot!

(Zene)

Kiváltságos helyzetben vagyok,

mert két, egymástól nagyon különböző
környezetben nőttem fel.

Németországban születtem,

de egyszersmind lehetőségem volt arra is,

hogy mélyebben megismerjem
az ősi saolin bölcsességet.

Ha az ember ázsiai családban nő fel,

elég gyakran előfordul,

hogy egyrészt nem vitatkozik az apjával,

másrészt, hogy vagy orvos,

vagy mérnök, vagy ügyvéd lesz belőle,

máskülönben elszomorítaná a szüleit.

Így talán érthető,

hogy tanulmányaimat
két egyetemi diplomával,

egy MBA fokozattal

és egy sor különböző tanúsítvánnyal
és képesítéssel zártam,

vagyis csupa olyasmivel, amiről a szüleim
úgy gondolták, jó, ha van.

De tanulmányaim során
végig az volt az érzésem,

hogy valami hiányzik.

Sok mindenről tanultam:

hogyan működnek a növények,

hogyan épül fel egy atom,

hogyan működnek a politikai rendszerek,

de valahogy mindenhonnan hiányzott az,

hogy hogyan ismerheti meg
az ember önmagát.

Négyéves koromban

ismerkedtem meg

a szerzetesi gyakorlatokkal,

és nagyon boldog voltam, mikor megtudtam,
hogy ezek legfontosabb része,

hogy felfedezzük
és megismerjük önmagunkat.

A testedzés mellett

erősítettük az elménket,
és fejlesztettük a jellemünket,

vagyis volt minden, amit ma
saolin kungfu néven ismerünk.

Annak ellenére,
hogy szüleim vágya az volt,

hogy vessem bele magam az üzleti életbe,
és irányítsam a világot,

úgy döntöttem, a kolostorban maradok,

és elsősorban önmagam próbálom megismerni.

Mikor erre az előadásra készültem,

megkértek, mondjak pár szót arról,

mi az élet értelme,

de az az igazság,

hogy nekem az is nagy kihívás,

hogyan fogok három évtizedet
egyetlen előadásba sűríteni.

De a kép, amit most
mutatni szeretnék önöknek,

jól összefoglalja, hogy mi az,

amit az életben fontosnak tartok.

Fontos, hogy valamit
meg tudjunk osztani másokkal.

Fontos, hogy legyenek kötődéseink.

Fontos, hogy eddzük
és fejlesszük önmagunkat,

és hogy még akkor is jól érezzük magunkat,
amikor épp nem csinálunk semmit.

És az egyik legfontosabb dolog,

hogy megtaláljuk a módját annak,

hogy azt csinálhassuk, amit szeretünk.

Mikor felkértek,

hogy tartsak itt ma előadást –

különösen, mert az esemény mottója:
"Magasra, magasabbra, még magasabbra" –,

eszembe jutott valami.

A saolin templomban élő egyik mester
mesélt egyszer egy történetet,

amit szeretnék most megosztani önökkel.

(Zene)

Volt egyszer egy ember,
aki egy magas hegy közelében élt.

Minden nap ezen gondolkodott:

"Mi lenne, ha megmásznám azt a hegyet?

És vajon mit látnék,
ha felérnék a tetejére?"

Végül egy nap az ember útnak indult.

Mikor a hegy lábához ért,

találkozott egy utazóval.

Meg is kérdezte tőle:

"Hogy jutottál fel a hegy tetejére,
és mit láttál odafentről?"

Az utazó pedig elmesélte, hogy jutott fel,

és azt is, hogy mit látott.

Az ember ekkor azt gondolta:

"Az, ahogy ez az utazó feljutott.
nagyon fárasztónak hangzik.

Más utat kell keresnem."

Így aztán tovább folytatta útját
a hegy lábánál egészen addig,

míg össze nem találkozott
a következő utazóval.

Tőle is megkérdezte:

"Hogy jutottál fel a hegy tetejére,

és mit láttál odafentről?"

Ez az utazó is elmondott neki mindent.

Mivel még mindig nem tudta eldönteni,
milyen irányba és melyik úton menjen,

az ember még 30 utazót kikérdezett.

Mikor mindegyiket meghallgatta,

végre döntésre jutott:

"Most, hogy olyan sokan elmondták,
hogy jutottak fel a hegyre,

és azt is, mit láttak fentről,

már nem is kell felmennem."

Ez az ember tehát

sajnálatos módon
soha nem tette meg az utat.

Mi is hát e történet tanulsága?

Először is,

minden embernek magának
kell megtalálni a módját,

hogy a hegyre feljusson.

Másodszor, vannak dolgok,

melyeket szavakkal elmondhatunk ugyan,

de lehetetlen átadni

a tisztánlátásnak azt az élményét,

mikor az ember maga áll a csúcson.

Az, hogy megtesszük
a szükséges erőfeszítést,

és megmásszuk a hegyet,

jelképe annak, amit minden
buddhista gyakorlat,

a saolin tanítások

vagy bármilyen más
spirituális gyakorlat jelent.

A tisztánlátás annyit tesz,
hogy világosabban látunk.

Ha világosabban látunk, egyértelműbbé
válnak a dolgok közti kapcsolatok.

Ha világosabban látunk,

már nem szükséges,
hogy higgyünk bárkiben vagy bármiben.

A tisztánlátás azt jelenti, hogy az ember
saját maga el tudja dönteni,

melyik a helyes út,

és hogy milyen döntéseket
kell meghoznia ahhoz,

hogy céljait, álmait megvalósíthassa.

A mai előadás során lehetőségük lesz arra,

hogy sok utazó tapasztalataiból
merítsenek ihletet,

de azt, hogy melyik úton haladjanak,

nem tudom és nem fogom elmondani.

Csak annyit mondhatok,
hogy személyes útja során

mindenkire várnak kihívások.

Ezek a kihívások eltéríthetnek attól,

hogy folytassuk az utat
és megmásszuk a hegyet –

talán fel is adjuk ezt a célt.

A saolin templomban ezeket úgy hívjuk:

az öt akadály.

Az öt akadály öt különböző
tudatállapotra utal.

Ezekben a tudatállapotokban

nagyon nehéz világosan látni,

és ezért a helyes döntéseket is
nehéz meghozni.

Az első akadály az érzéki vágy.

Az érzéki vágy akkor jelentkezik,

mikor olyasmi köti le a figyelmünket,

ami örömöt okoz.

Ez az öröm testünk öt kapujának
valamelyikéhez köthető:

a látáshoz, a halláshoz, a szagláshoz,
az ízleléshez vagy a tapintáshoz.

Képzeljük el, hogy végül
mégis elindulunk a hegyen fölfelé.

Egy mérföldnyi gyaloglás után

meglátunk egy gyönyörű fogadót,

ahol csupa szép embert üldögél.

Az ételek illata mennyei,
van mindenféle innivaló.

Ha engedünk ennek a csábításnak,

máris letértünk az útról.

Ha a csábítás olyan erős,

hogy már nem is akarunk elmenni innen,

elmondhatjuk, hogy az érzéki vágy
megszállottságba fordult.

De akár így, akár úgy,

ha ott maradunk, nem látunk tisztán.

A második akadály a rossz gondolat.

Ezzel arra a tudatállapotra utalok,

amely negatív érzésekből táplálkozik.

Ebben a tudatállapotban

ódzkodunk, elutasítunk vagy egyszerűen
nem szeretünk valamit:

egy tárgyat, egy helyzetet
vagy akár egy személyt.

Leegyszerűsítve ez azt jelenti,

hogy megyünk fel a hegyen,

és mondjuk, esni kezd az eső.

De mi nem szeretjük, ha esik.

Látjuk, hogy göröngyös az út,

de mi nem szeretjük a göröngyös utakat.

Ahhoz, hogy átkeljünk a folyón,
úsznunk kell,

de mi nem szeretünk úszni.

Bármi legyen is az, amit nem szeretünk,

utunk nem lehet már kellemes,

hacsak meg nem tanuljuk
elengedni a rossz gondolatot.

Ha nem tesszük, valószínűleg
nem fogjuk folytatni a megkezdett utat.

A harmadik akadályt általában úgy hívjuk:
tunyaság és kábultság.

A tunya ember teste nehéz,

a kába agy tompa.

Olyan ez, mintha álmosak lennénk,

nincs bennünk sem akarás,

sem energia.

Gyakori megnyilvánulási formája

a depresszió.

Egy buddhista hasonlat szerint olyan ez,
mintha börtönben lennénk.

Az ember egyszer csak
egy cellában találja magát.

Hirtelen képtelenek vagyunk

bármiféle mentális
vagy fizikai erőfeszítést tenni.

Ha folytatni akarjuk az utunkat,

egyetlen lehetőségünk van:

valahogy ki kell másznunk a gödörből,
ki kell szabadulnunk a cellából.

A negyedik akadály a nyughatatlanság,

a békét nem lelő tudatállapot.

Ez szó szerint azt jelenti,
hogy az elme nem talál nyugtot.

(Nevetés) Hogy hol kéne nyugalomra lelnie?

Itt, a jelenben.

A nyughatatlan elme
vagy a jövő miatt aggódik,

vagy a múltba réved vissza,

és olyan események fölött
ítélkezik és sajnálkozik,

melyek a múltban történtek.

Ezt majomelmének is nevezzük,

hiszen elménk is ugrál ágról ágra,

képtelen hosszabb ideig
a jelen pillanatban időzni.

Itt az a probléma, hogy nincs idő arra,
hogy bármit is tisztán lássunk.

Az utolsó akadály pedig
a kétkedő bizalmatlanság,

ami szorosan kapcsolódik
ahhoz a tudatállapothoz,

amikor képtelenek vagyunk
bármilyen döntést meghozni.

Ilyenkor könnyen belegabalyodunk
saját gondolatainkba.

Ez legyen?

Ez a helyes út?

Mit mondanak mások?

Mi van, ha ez? Mi van, ha az?

Ilyenkor megszűnik a kapcsolat
a tudatunk és cselekedeteink között.

Ennek eredményeként pedig

eltávolodunk azoktól a céloktól,

amelyeket egykor kitűztünk magunknak.

Ha utunkon túl sok a kétely,

gyakrabban állunk meg,
és nem haladunk előre.

Most, hogy már ismerjük az öt akadályt,

lássuk, mit tehetünk ellenük.

Úgy kell berendeznünk
és szerveznünk az életünket,

hogy ezek az akadályok
ne merülhessenek fel.

Ha ez nem sikerül,

olyan módszereket kell használnunk,
amelyekkel kiiktathatjuk őket.

Mind az öt akadály ködbe borítja az elmét

vagy az utat, amin járunk.

Csak egyetlen dologra kell figyelnünk:

hagyjuk, hogy essen.

(Az eső hangja)

Ez a négy lépésből álló módszer

segít abban, hogy legyőzzük
ezeket az akadályokat.

Az első, hogy felismerjük,

milyen tudatállapotban vagyunk.

[Ismerd fel, fogadd el,
vizsgáld meg, ne azonosulj!]

Ezután tanuljuk meg
ezt elfogadni, ismerjük el,

hagyjuk, hogy egy helyzet vagy személy

hasson ránk,

olyan legyen, amilyen.

Vizsgáljuk meg, mit érzünk,
és mit gondolunk,

és tegyük fel magunknak a kérdést:

Miért érzem magam így?

Mi lesz a következménye annak,
ha ebben az állapotban maradok?

Végezetül pedig: ne azonosuljunk.

Tudatosítsuk:

Én nem a testem vagyok.

És nem is az elmém.

Én nem vagyok azonos az érzéseimmel.

Egyszerűen csak képes vagyok arra,
hogy mindhármat érzékeljem.

Egész életünk –

mindannyiunk élete – túl egyedi ahhoz,

hogy mások útján járjunk.

Ismerjük fel, mi a célja az életünknek,

ismerjük fel benne az értékeket.

Meg kell ismernünk önmagunkat,

nem szabad engednünk,
hogy az akadályok megállítsanak.

Ha önök közül bárki úgy dönt,

hogy a világosság ösvényét választja,

boldoggá tenne,
ha találkozhatnánk a hegytetőn.

(Zene) (Taps)